Párizsban nőttem fel, filozófiai és pénzügyi tanulmányaim után, 24 éves koromban léptem be a Közösségbe.

7 éves koromban éreztem először hívást a megszentelt életre. Anélkül, hogy ismertem volna, megvalósult bennem az, amit a szent Ars-i plébános mondott: „Nincs nagyobb boldogság a földön, mint szeretni Istent és tudni, hogy Ő szeret minket”. Ezt a vágyat a „legnagyobb” boldogságra, az Istennek szenteltségre mindig is a szívem mélyén őriztem. Így volt ez akkor is, amikor még úgy gondoltam, hogy meg kellene házasodnom.

24 éves koromban aztán egyértelmű lett számomra, hogy mindent elhagyjak: családot, munkahelyet, országot, kultúrát, barátokat és a barátnőmet, hogy válaszoljak erre a meghívásra. Beléptem a Nyolc Boldogság Közösségbe… méghozzá Elefántcsontparton, egy katolikus misszióban. Ott született meg hívásom a papságra, látva, hogy milyen sok embernek van szüksége a szentségekre.

Azóta sokat utaztam: 6 évet töltöttem Afrikában (Elefántcsonpart, Ruanda, Gabon), éltem Izraelben, Rómában, Toulouseban, Denverben… Igen, mind a 4 kontinensen! Ez az egyik olyan jellegzetessége a Közösségnek, amit nagyon szeretek: a nemzetköziség. A Közösség alkalmat adott számomra, hogy Isten népével a maga egyetemességében találkozzam, igazságban és mélységben. Mint testvér, és mint pap, az emberek életének legbensőségesebb részeiben osztozom: örömeikben, bajaikban… Ott lehetek életük legboldogabb perceiben (házasság, születés…) ugyanúgy, mint a legnagyobb megpróbáltatásokban is (halál). Ez óriási kegyelem és gazdagság!

Tanúsítom, hogy Isten igazat mond, amikor azt ígéri, százannyit kap mindaz, aki az Ő követéséért mindenét elhagyja: testvért, nővért, házat… Többet kaptam Tőle, mint amiről valaha is álmodtam! Tizenegy évet éltem Denverben, majd idén visszatértem Franciaországba, hogy a párizsi házunkban és a hozzá tartozó plébánián teljesítsek szolgálatot. Oly sok külföldön töltött idő után visszatértem, hogy a „saját” népemet szolgáljam, hiszen oly nagy szüksége van rá.

A hivatásodat keresed? Egyszerűen csak annyit szeretnék neked mondani: hogyha meg vagy keresztelve, a félelmeid helyett hallgass a szívedre. Evezz a mélyre – Ő hűséges lesz!

Nathanaël testvér

Házasok vagyunk, és három gyermekünk van (9-től 15 évesig). Francia, olasz és spanyol felmenőink vannak; jelenleg a Réunion-szigeten élünk, missziósként. Mindketten egyedülállóként léptünk be a Közösségbe, 1995-ben illetve 1996-ban; itt ismertük meg egymást és házasodtunk össze.

2002-ben úgy döntöttünk, a családunk építésére szeretnénk fókuszálni, ezért egy időre elhagytuk a Közösséget – majd 13 évvel később visszatértünk. A közösségi élet különböző területei jól összeegyeztethetők a családi életünkkel, és ez segít, hogy mindenben Istent tudjuk szolgálni.

A házunk gyalog mindössze 7 percre van a Közösség házától, ahol a testvérek laknak. Ez a földrajzi közelség sokat jelent nekünk, és lehetővé teszi, hogy a családi programjaink mellett részt vegyünk a liturgiákon és a testvéri életben. A Közösség háza az imádság, a testvéri találkozások és a missziók által a kommunió helye számunkra. Az életállapotok egysége nagy erőforrás lehet napjainkban, hogy megerősödjünk az evangelizációban és Krisztus örömhírének hirdetésében.

Jaime spanyoltanár, Laurence pedig edző és kommunikációs tanácsadó. A tanári állásunk nem csak azt teszi lehetővé, hogy eltartsuk a családunkat: misszió is, alkalom, hogy tetteink és szavaink által tanúságot tegyünk a hitünkről.

Hatalmas kaland az élet az Úrral!

Jaime és Laurence

Kazahsztánban születtem. A családom nem volt gyakorló hívő: egy ortodox anyával és egy muszlim apával ez nehéz helyzet! 7 éves koromban mégis részesültem az ortodox keresztségben. De otthon soha nem beszéltünk Istenről. A testvérem halála (16 éves voltam akkor) volt az a tragédia, ami elkezdte Isten felé vezetni a családomat. Az örök élet távlata vigasztalást nyújtott számunkra.

A keresztapám, aki katolikus volt, mindnyájunkat elvitt a templomba. Működött ott egy ifjúsági csoport, amire a papok kisebb missziókat bíztak. Nagyon gyorsan úgy alakult, hogy szinte minden szabadidőmet a templomban töltöttem, miközben továbbra is könyvelőnek tanultam. Nagy öröm volt számomra részt venni a különböző szolgálatokban (éneklés a misén, katekézis, evangelizáció, stb.)

A Fiatalok Fesztiválját 1999-ben indította el a Nyolc Boldogság Közösség Kazahsztánban. Az egyik imaest alkalmával azt éreztem, hogy bár az én első számú tervem a házasság volt, Jézus a megszentelt életre hív. A nővér, aki imádkozott értem, pontosan kimondta mindazt, amit a szívemben hordoztam! Én mégis azt feleltem Jézusnak: „csak erre a napra! (mondok igent Neked)” Néhány barátommal együtt eltöltöttem pár napot a Közösség akkor megnyitott Kokchetav-i házában. Azonnal otthon éreztem magam! Szentségimádás alatt a kápolnában átéltem A TALÁLKOZÁST Jézussal, és megtapasztaltam, hogy mennyire szeret engem.

Ma, 17 év közösségi élet után, hálát adok az Úrnak, amiért meghívott, és minden nap felfedezem a megszentelt élet szépségét a Nyolc Boldogság Közösségben. Az élet Jézussal minden nap egy kaland, tele váratlan eseményekkel, meglepetésekkel és örömökkel. Hálás vagyok mindazért, amit az Úr szüntelenül cselekszik az életemben.

Hogyha kétség támad a szívedben, ne aggódj, ne félj, Jézus be fogja tölteni várakozásodat, méghozzá százszorosan!

Klara Misericordia nővér

Szicíliából származom, és gyermekkorom óta őrült vágy élt a szívemben a boldogság iránt. De ahogy felnőttem, többé már nem kerestem Istent!  Lefoglalták a szívemet a tanulmányaim és a művészi karrierem építése. Az ingyenesség lendülete elhidegült bennem, átadta a helyét az individualizmus befolyásának. Másokkal való kapcsolataimat az önérdek határozta meg. Festményeim az önzés komorságát láttatták. Néha az volt a benyomásom, hogy „valami” lényegesről megfeledkeztem.

24 éves koromban volt egy nagyon fontos tapasztalatom: megéreztem Isten Szeretetének nagyságát. Tudtam, hogy megtaláltam életem drágagyöngyét, és anélkül, hogy kételkedtem volna hívásának értékében, hallgattam rá. Szívemben nagyon erős vágy élt, hogy Istennek szenteljem magam és pap legyek.

Palermóban találkoztam a Nyolc Boldogság Közösséggel, a Karizmatikus Megújulás egy imaestjén. Mélyen megragadott a „természetfölötti szépség”, ami az énekek, a liturgia, az imák és a testvérek örömén keresztül áradt felém. Néhány hónappal később a Közösség a saját falumba jött, hogy animáljon egy evangelizációs hetet. Nagy öröm volt számomra a testvérekkel és nővérekkel lenni, az ő boldogságuk, fényük sokat jelentett nekem. Ez a találkozás hozzásegített, hogy megtegyem a következő lépést: beléptem a Közösség szicíliai házába, Ericébe.

2017 májusában szenteltek pappá, és jelenleg a Noto-i házunkban szolgálok, a „Miasszonyunk, a Paradicsom Létrája” kegytemplom közelében.

Ami számomra igazán fontos: Isten Országának épülését szolgálni a Krisztussal való egység állandó keresése és a testvéri közösség által. Isten mindannyiunk üdvösségét és boldogságát akarja. Hogyha nagy vágy van benned a boldogságra, arra, hogy egészen úgy éld az életed, mint a szeretet gyönyörű kalandját, kövesd Krisztust és hagyd, hogy a Szentlélek vezessen a nyolc boldogság útján! Ne félj!

„Aki hív titeket, hűséges, tehát meg is valósítja.” (1Tessz 5,24)

Giuseppe Maria testvér

Vietnámban születtem, egy négy gyermekes családban. Szüleimnek hála, vallásos nevelést kaptam. Rendszeresen jártam a plébániai hittanra, de soha nem gondoltam rá, hogy pap vagy szerzetes legyek. Csak érettségi után, 22 éves koromban merült fel bennem a kérdés, hogy mi lehet a hivatásom! Nem volt nagy hajlandóságom a tanulásra, így nem sikerült az egyetemi felvételim. A rákövetkező évben otthon maradtam a családomnál, hogy segítsek nekik a mezőgazdasági munkákban. Lehetőségem volt mindennap szentmisére menni, szolgálni a kórusban, hittant tartani a gyerekeknek, valamint elkísérni a plébánosomat az utazásaira.

Egy nap, az esti rózsafüzér-imádság után egy hitoktatónő odajött hozzám, és megkérdezte: „fiam, nem akarsz szerzetes lenni?”. Ez a kérdés egészen váratlanul ért, nem tudtam, mit válaszoljak. Bizonytalanul azt feleltem neki: „erre még sosem gondoltam”. Azt válaszolta: „akkor imádkozz, és én is imádkozni fogok érted”. Két olvasnivalót is adott nekem: az Egy lélek történeté-t Lisieux-i Szent Teréztől, és a Szent Damján életé-t, aki leprásokat ápolt Molokai szigetén.

Elkezdtem imádkozni és olvasni a könyveket. Sikerült lelkivezetőt is találnom. Három hónappal később úgy gondoltam, hogy szerzetes akarok lenni, hogy hasonlítsak Szent Terézhez és a szegényeket szolgáló Szent Damjánhoz. A papság akkor még nem foglalkoztatott. Tudni kell, hogy Vietnámban egyetemi diploma kell ahhoz, hogy valaki pap legyen – és ez elég távol állt tőlem.

Ebben az időben reggelente nagyon korán keltem, hogy részt vehessek a szentmisén – ami fél 5-kor kezdődött! Nagyon szeretem a szentmisét, főleg a szentbeszédet. Mivel a plébánosom elég idős volt, gyakran kihagyta a prédikációt. Ez nekem egyáltalán nem tetszett, és egy alkalommal így imádkoztam Istenhez: „Uram, ha papot csinálsz belőlem, én prédikálok helyette”. Így, egészen egyszerűen született meg bennem a vágy, hogy pap legyek. És ez az imádság meghallgatást nyert… 20 évvel később!

Mikor már megszületett bennem a vágy, hogy pap és szerzetes legyek, egy unokatestvérem segítségével találkoztam a Nyolc Boldogság Közösséggel Vietnámban. Amint megláttam a testvéreket és a nővéreket együtt, az ő örömüket és közös életüket, nagyon vonzóvá vált számomra. „Uram, ez az, amit élni akarok”. És íme: 1999. december 27-e óta vagyok a Közösség tagja. Ráadásul mint pap: a 20 évvel korábbi imádság meghallgattatott, és olyan papoknak is prédikálhatok, akik többé nem képesek prédikálni.

„Ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét!” – Akkor te miért ne? Csak higgy!

Alphonse-Marie testvér

A szerzetesi nevem Szent Arcról nevezett Teréz nővér (Krisztus arcára való utalásként). Francia vagyok és az Antillákról, Guadeloupe-szigetéről származom. 20 éve vagyok a Közösség tagja. Jézus az egyetemi padból vonzott magához, amikor Párizsban matematikát tanultam.

Gyermekkorom óta vallásos nevelést kaptam. Amikor a tanulmányaim miatt elhagytam Guadeloupe-t és Franciaországba jöttem, minden szempontból önállóvá kellett válnom, és ez alól a hit sem volt kivétel. Milyen keresztény vagyok valójában? Kicsoda nekem Krisztus? Milyen helyet adjak a szentmisének az életemben? Jelent valamit számomra, vagy csak megszokásból járok?

Tele voltam ezekkel a kérdésekkel, amikor találkoztam egy imacsoporttal, amelyen keresztül döntő lelki tapasztalatokat szereztem. Felfedeztem, hogy Isten él, és egyáltalán nincs távol az életemtől. Két fontos eseményt szeretnék itt megosztani. Egy szentségimádás alkalmával megízleltem Isten irántam való végtelen szeretetét: találkoztam Valakivel, aki szeret engem, méghozzá egyedülálló módon. Második lépésben pedig, miközben az imacsoportom tagjai imádkoztak értem, egy pillanat alatt végigtekintettem az életem, és ráeszméltem, hogy Isten milyen hűséges volt az életem különböző pontjain. Valamit megérintettem Istenből, valami nagyot és szépet, amit semmi és senki nem rabolhat el tőlem. Nem csak egy bizonyosságot kaptam arról, hogy Isten létezik, hanem belülről tudtam, hogy Ő bennem és velem volt.

Egy ilyen Szeretet hatására végre a felszínre tört a szívemben a hívás a szerzetesi életre (amit már 12 éves korom óta nem tudtam hova tenni): a vágy, hogy egész életemet Istennek adjam, hogy szeressem Őt és megismertessem az Ő szeretetét másokkal.

A megkülönböztetés ideje alatt, gondviselésszerű módon találkoztam valakivel, aki épp egy lelkigyakorlatra készült a Nyolc Boldogság Közösségbe. Úgy határoztam, én is elmegyek, hogy megpróbáljam megérteni Isten akaratát.

Nagyon megérintett a liturgia, a Közösség buzgósága a dicsőítésben, a testvéri élet minősége, Isten szépsége, ami az életnek ebből az egyszerűségéből áradt, és az evangelizációra való nyitottság. A Közösséget választottam tehát, mert úgy tűnt számomra, hogy a bennem való nagy vágy önmagam Istennek adására úgy konkretizálódhat, ha ezt az életformát választom, ahol a szemlélődés és a misszió nagyon erősen összefonódnak. És nem csalódtam!

Számomra a szerzetesi élet egy mód arra, hogy egész lényemmel szeressek. Egy olyan út, ami megmutatja, hogy Isten létezik, és hogy érdemes egészen neki szentelni az életet. Minden egyes nap tanulom, hogy hagyjam magam Isten által alakítani és megvilágosítani, egyre jobban az Ő rendelkezésére állni, hogy megismerjék és szeressék Őt.

„A szél ott fúj, ahol akar. Hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hová megy. Így van mindaz, aki a Lélektől született.” (Jn 3,8). Krisztust követni egy kaland: szüntelenül engedni, hogy Isten meglepjen, és nyitottnak maradni a Lélek újdonságára…

Szent Arcról nevezett Teréz nővér

A szerzetesi nevem: Isten Bárányáról nevezett Claudia nővér. Svájcban nőttem fel, nem messze Saint Gall-tól. Mielőtt 2010-ben Zug-ban (Svájc) beléptem a Nyolc Boldogság Közösségbe, teológiát tanultam.

17 éves koromban átélhettem egy személyes találkozást Istennel. Olyan örömöt és békét éreztem, amit korábban nem ismertem!

Miután megtapasztaltam Isten irántam való szeretetét, arra vágytam, hogy átadhassam magam az Úr szolgálatára és időt tölthessek Vele az imádságban. Ez vezetett abban is, hogy részt vegyek az Ifjúsági Világtalálkozó svájci szervezésében. Mindig nagy örömmel tölt el, amikor a zongorajátékommal dicsőíthetem Istent, ráadásul más fiatalokkal együtt.

Tanulmányaim során folyamatosan foglalkoztatott a kérdés: az a hivatásom, hogy családot alapítsak, és szolgáljak egy plébánián, vagy inkább a megszentelt életre vagyok meghívva? Nagyra értékeltem a házasság szépségét és nagyon szerettem a gyerekeket. De mélyen bennem a vonzalom a megszentelt életre erősebb volt. Így tehát konkrét jelet kértem Istentől, hogy világosságot kapjak ebben a kérdésben.

Hogy jobban megismerjem a kolostori élet mindennapjait, egy évet a Kereszt Lányai nővéreknél éltem Rómában. Megérintve Isten Igéjének olvasása és a nővérek tanúságtétele által, egyre inkább nőtt bennem a vágy, hogy Istennek szenteljem az életem. De melyik közösséget válasszam? Többet is meglátogattam Rómában, de… olyan sokfélék, és olyan sokszínűek! Hogyan döntsek? A lelkivezetőm azt tanácsolta, gyűjtsek össze minden fontos elemet, ami történt az életemben és a személyes imámban. Legnagyobb meglepetésemre és nagy örömömre felfedeztem, hogy mindaz, amit leírtam a listámra, megegyezik a Nyolc Boldogság Közösség karizmájával! A liturgia szépsége, mindennapos Szentségimádás, testvéri élet nővérek, testvérek és laikus tagok között, az egyetemes Egyház iránti hűség…

32 éves vagyok, Svájcban élek, mint nővér a Nyolc Boldogság Közösségben; 2018-ban tettem örökfogadalmat. Nagyon boldog vagyok, hogy egészen az Úrhoz tartozom. A zug-i házban tizenöten élünk, testvérek, nővérek és laikusok. A házunk egyik apostoli szolgálata, melyben én is részt veszek, az új evangelizáció a fiatalokért és a fiatalokkal. Ugyanakkor az elsődleges missziónk az imádság.

Bizakodva Isten kezébe teszem a jövőmet. Ő olyan jó! Mindeddig felülmúlta minden várakozásomat. Minden új nap egy alkalom számomra hogy felfedezzem gyengéd szeretetét, a mindennapok legapróbb részletéig.

Az élet Vele tényleg mindent megér!

Isten Bárányáról nevezett Claudia nővér

Mindketten Barcelonából származunk. 1995-ben léptünk be a Közösségbe, nem sokkal az eljegyzésünk után. Esther tanítótőnek és zongoristának tanult, Guillem pedig újságírónak. Lourdes-ban ismertük meg a Közösséget, egy általuk szervezett nyári lelkigyakorlaton. Ezután rendszeresen ellátogattunk a tőlünk 250 km-re fekvő Saint Martin du Canigou-ba, hogy ott néhány napot a Közösséggel töltsünk.

Esther: engem nagyon megérintett az imaélet, a testvéri közösség és az eszkatológia: Isten népét látva (a testvérek, nővérek, házaspárok és papok közösségében) érezni, belélegezni, szemlélni, hogy Isten Országa eljött közénk!

Guillem: számomra a misszió és az evangelizáció volt a legfontosabb. Sokat jelentett látni, hogy a Közösség imaéletből forrásozó missziói milyen termékenyek.

Mindketten vágytunk arra, hogy házaspárként is Istent és az Ő Országát szolgáljuk. Isten válasza az volt erre a bennünk élő mély vágyra, hogy megmutatta nekünk a Közösséget.

Esther: Istennek ez az ajándéka kezdettől fogva nyilvánvaló volt számomra. Azért imádkoztam, hogy ezt Guillem is felfedezze.

Guillem: egy alkalommal, kertészkedés közben Saint Martin du Canigou-ban én is felfedeztem magamban az Istentől jövő hívást a Közösségbe!

Kilenc évig a Közösség egyik házában laktunk, együtt más testvérekkel. Tovább folytattuk tanulmányainkat is: Esther pszichopedagógiát, Guillem pedig teológiát végzett. 2004-ben a Közösség Spanyolországba küldött bennünket egy új házat alapítani a Segorbe-Castellon-i egyházmegyében. Itt, 10 év házasság után végre megszületett a kislányunk. Istennek ez az ajándéka felkészített bennünket arra az apostoli szolgálatra, melyet ma is végzünk a nehézségben lévő fiatal és egyedülálló édesanyák mellett.

Jelenleg mindketten az egyházmegye szolgálatában dolgozunk, tanárként illetve kommunikációs munkatársként. Emellett egész évben szervezünk imaesteket, lelkigyakorlatokat és találkozókat.

Misszionáriusként élünk, és ezt a hivatásunkat az Istennel való barátság, az ima, a szentségek és az állandó megtérés lelkülete táplálják.
Szolgálatunk során Isten megengedi, hogy minden szinten nagy szegénységet éljünk meg. Ez nem mindig könnyű, de megtapasztaltuk, hogy minél szegényebbek vagyunk, annál inkább növekszünk a bizonyosságban, hogy egyedül Isten cselekszik a szívekben.

Guillem és Esther

1993-ban kötöttünk házasságot, és három gyermekünk van. Hollandul beszélő belgák (flamandok) vagyunk és Flandriában élünk (Belgium).

Turistaként ellátogattunk a Saint-Martin-du-Canigou apátságba, és itt ismertük meg a Nyolc Boldogság Közösséget. Az öröm, a liturgia szépsége, és az életállapotok közötti egység azonnal megszólítottak bennünket.

Nagyon régóta kerestünk már egy lelkiséget. A Közösségben végre valóban találkoztunk Krisztussal – és ez óriási változást hozott az életünkbe. Felfedeztük az imádság és a lelkiség sokszínűségét: bizánci jellegű vesperás, szombat-köszöntő imádság, izraeli táncok, karizmatikus megújulás, kármelita lelkiség. Mindezt nemzetköziségben: a Közösség csodálatosan kitágította a világlátásunkat!

Szeretjük a Nyolc Boldogság Közösségben a szemlélődő és az aktív, missziós élet egyensúlyát: a belső ima, a szentségimádás és a csend ugyanúgy jelen vannak, mint a dicsőítés és karizmatikus imádság.

Milyen szép egység!

Bart és Veerle

Osztrák vagyok, és már 22 éve annak, hogy beléptem a Nyolc Boldogság Közösségbe.

Mielőtt követtem volna Jézus hívását, joghallgató voltam, és diplomataiskolába készültem. Az idegen országok és kultúrák iránti vonzalmamat az Úr később remekül felhasználta, hogy a saját nagykövetévé tegyen… misszionáriusként Peruban hirdettem az Ő szeretetét.

Hogyan történt mindez? A megszentelt élet felé tartó utam egy szentmisével kezdődött, melyet a Nyolc Boldogság Közösség szervezett Lisieux-ben. Nagyon megérintett a liturgia szépsége és a szerzetesek öröme, akik Isten előtt énekeltek és táncoltak. Azonnal tudtam, hogy Jézus engem is arra hív, hogy részt vegyek ebben az örömben.

Egy szerzetesnővértől kaptam egy prospektust a Közösség perui missziójáról. El kell mondanom, hogy már jó ideje kerestem egy helyet, ahol misszionáriusi tapasztalatokat szerezhetnék. Hát így kezdődött el a kalandom Jézussal!

Miután egy ideig önkéntesként dolgoztam a perui misszióban, elhatároztam, hogy belépek a Közösségbe. Több országban is éltem és szolgáltam az evangelizációt, majd visszatértem Peruba. Nem győzök rácsodálkozni Isten hűségére, szeretetére, amellyel hordoz engem, és az örömre, ami abból fakad, hogy az életemet Jézusnak adtam.

Minden nap láthatom a csodákat, melyeket Isten végbevisz a szegények életében, akik hozzá kiáltanak. Jézus jelen van: vigasztalja a szomorúakat, megerősíti a gyengéket, meggyógyítja a megtört szívűeket, reményt ad ott, ahol csüggedés van. Az én örömöm az, hogy az ő kis eszköze lehetek, tanúskodhatom irgalmáról és arról, hogy milyen nagy öröm az életünket Jézusnak adni!

Jézusról nevezett Eva nővér

Párizsban nőttem fel, filozófiai és pénzügyi tanulmányaim után, 24 éves koromban léptem be a Közösségbe.

7 éves koromban éreztem először hívást a megszentelt életre. Anélkül, hogy ismertem volna, megvalósult bennem az, amit a szent Ars-i plébános mondott: „Nincs nagyobb boldogság a földön, mint szeretni Istent és tudni, hogy Ő szeret minket”. Ezt a vágyat a „legnagyobb” boldogságra, az Istennek szenteltségre mindig is a szívem mélyén őriztem. Így volt ez akkor is, amikor még úgy gondoltam, hogy meg kellene házasodnom.

24 éves koromban aztán egyértelmű lett számomra, hogy mindent elhagyjak: családot, munkahelyet, országot, kultúrát, barátokat és a barátnőmet, hogy válaszoljak erre a meghívásra. Beléptem a Nyolc Boldogság Közösségbe… méghozzá Elefántcsontparton, egy katolikus misszióban. Ott született meg hívásom a papságra, látva, hogy milyen sok embernek van szüksége a szentségekre.

Azóta sokat utaztam: 6 évet töltöttem Afrikában (Elefántcsonpart, Ruanda, Gabon), éltem Izraelben, Rómában, Toulouseban, Denverben… Igen, mind a 4 kontinensen! Ez az egyik olyan jellegzetessége a Közösségnek, amit nagyon szeretek: a nemzetköziség. A Közösség alkalmat adott számomra, hogy Isten népével a maga egyetemességében találkozzam, igazságban és mélységben. Mint testvér, és mint pap, az emberek életének legbensőségesebb részeiben osztozom: örömeikben, bajaikban… Ott lehetek életük legboldogabb perceiben (házasság, születés…) ugyanúgy, mint a legnagyobb megpróbáltatásokban is (halál). Ez óriási kegyelem és gazdagság!

Tanúsítom, hogy Isten igazat mond, amikor azt ígéri, százannyit kap mindaz, aki az Ő követéséért mindenét elhagyja: testvért, nővért, házat… Többet kaptam Tőle, mint amiről valaha is álmodtam! Tizenegy évet éltem Denverben, majd idén visszatértem Franciaországba, hogy a párizsi házunkban és a hozzá tartozó plébánián teljesítsek szolgálatot. Oly sok külföldön töltött idő után visszatértem, hogy a „saját” népemet szolgáljam, hiszen oly nagy szüksége van rá.

A hivatásodat keresed? Egyszerűen csak annyit szeretnék neked mondani: hogyha meg vagy keresztelve, a félelmeid helyett hallgass a szívedre. Evezz a mélyre – Ő hűséges lesz!

Nathanaël testvér

Házasok vagyunk, és három gyermekünk van (9-től 15 évesig). Francia, olasz és spanyol felmenőink vannak; jelenleg a Réunion-szigeten élünk, missziósként. Mindketten egyedülállóként léptünk be a Közösségbe, 1995-ben illetve 1996-ban; itt ismertük meg egymást és házasodtunk össze.

2002-ben úgy döntöttünk, a családunk építésére szeretnénk fókuszálni, ezért egy időre elhagytuk a Közösséget – majd 13 évvel később visszatértünk. A közösségi élet különböző területei jól összeegyeztethetők a családi életünkkel, és ez segít, hogy mindenben Istent tudjuk szolgálni.

A házunk gyalog mindössze 7 percre van a Közösség házától, ahol a testvérek laknak. Ez a földrajzi közelség sokat jelent nekünk, és lehetővé teszi, hogy a családi programjaink mellett részt vegyünk a liturgiákon és a testvéri életben. A Közösség háza az imádság, a testvéri találkozások és a missziók által a kommunió helye számunkra. Az életállapotok egysége nagy erőforrás lehet napjainkban, hogy megerősödjünk az evangelizációban és Krisztus örömhírének hirdetésében.

Jaime spanyoltanár, Laurence pedig edző és kommunikációs tanácsadó. A tanári állásunk nem csak azt teszi lehetővé, hogy eltartsuk a családunkat: misszió is, alkalom, hogy tetteink és szavaink által tanúságot tegyünk a hitünkről.

Hatalmas kaland az élet az Úrral!

Jaime és Laurence

Kazahsztánban születtem. A családom nem volt gyakorló hívő: egy ortodox anyával és egy muszlim apával ez nehéz helyzet! 7 éves koromban mégis részesültem az ortodox keresztségben. De otthon soha nem beszéltünk Istenről. A testvérem halála (16 éves voltam akkor) volt az a tragédia, ami elkezdte Isten felé vezetni a családomat. Az örök élet távlata vigasztalást nyújtott számunkra.

A keresztapám, aki katolikus volt, mindnyájunkat elvitt a templomba. Működött ott egy ifjúsági csoport, amire a papok kisebb missziókat bíztak. Nagyon gyorsan úgy alakult, hogy szinte minden szabadidőmet a templomban töltöttem, miközben továbbra is könyvelőnek tanultam. Nagy öröm volt számomra részt venni a különböző szolgálatokban (éneklés a misén, katekézis, evangelizáció, stb.)

A Fiatalok Fesztiválját 1999-ben indította el a Nyolc Boldogság Közösség Kazahsztánban. Az egyik imaest alkalmával azt éreztem, hogy bár az én első számú tervem a házasság volt, Jézus a megszentelt életre hív. A nővér, aki imádkozott értem, pontosan kimondta mindazt, amit a szívemben hordoztam! Én mégis azt feleltem Jézusnak: „csak erre a napra! (mondok igent Neked)” Néhány barátommal együtt eltöltöttem pár napot a Közösség akkor megnyitott Kokchetav-i házában. Azonnal otthon éreztem magam! Szentségimádás alatt a kápolnában átéltem A TALÁLKOZÁST Jézussal, és megtapasztaltam, hogy mennyire szeret engem.

Ma, 17 év közösségi élet után, hálát adok az Úrnak, amiért meghívott, és minden nap felfedezem a megszentelt élet szépségét a Nyolc Boldogság Közösségben. Az élet Jézussal minden nap egy kaland, tele váratlan eseményekkel, meglepetésekkel és örömökkel. Hálás vagyok mindazért, amit az Úr szüntelenül cselekszik az életemben.

Hogyha kétség támad a szívedben, ne aggódj, ne félj, Jézus be fogja tölteni várakozásodat, méghozzá százszorosan!

Klara Misericordia nővér

Szicíliából származom, és gyermekkorom óta őrült vágy élt a szívemben a boldogság iránt. De ahogy felnőttem, többé már nem kerestem Istent!  Lefoglalták a szívemet a tanulmányaim és a művészi karrierem építése. Az ingyenesség lendülete elhidegült bennem, átadta a helyét az individualizmus befolyásának. Másokkal való kapcsolataimat az önérdek határozta meg. Festményeim az önzés komorságát láttatták. Néha az volt a benyomásom, hogy „valami” lényegesről megfeledkeztem.

24 éves koromban volt egy nagyon fontos tapasztalatom: megéreztem Isten Szeretetének nagyságát. Tudtam, hogy megtaláltam életem drágagyöngyét, és anélkül, hogy kételkedtem volna hívásának értékében, hallgattam rá. Szívemben nagyon erős vágy élt, hogy Istennek szenteljem magam és pap legyek.

Palermóban találkoztam a Nyolc Boldogság Közösséggel, a Karizmatikus Megújulás egy imaestjén. Mélyen megragadott a „természetfölötti szépség”, ami az énekek, a liturgia, az imák és a testvérek örömén keresztül áradt felém. Néhány hónappal később a Közösség a saját falumba jött, hogy animáljon egy evangelizációs hetet. Nagy öröm volt számomra a testvérekkel és nővérekkel lenni, az ő boldogságuk, fényük sokat jelentett nekem. Ez a találkozás hozzásegített, hogy megtegyem a következő lépést: beléptem a Közösség szicíliai házába, Ericébe.

2017 májusában szenteltek pappá, és jelenleg a Noto-i házunkban szolgálok, a „Miasszonyunk, a Paradicsom Létrája” kegytemplom közelében.

Ami számomra igazán fontos: Isten Országának épülését szolgálni a Krisztussal való egység állandó keresése és a testvéri közösség által. Isten mindannyiunk üdvösségét és boldogságát akarja. Hogyha nagy vágy van benned a boldogságra, arra, hogy egészen úgy éld az életed, mint a szeretet gyönyörű kalandját, kövesd Krisztust és hagyd, hogy a Szentlélek vezessen a nyolc boldogság útján! Ne félj!

„Aki hív titeket, hűséges, tehát meg is valósítja.” (1Tessz 5,24)

Giuseppe Maria testvér

Vietnámban születtem, egy négy gyermekes családban. Szüleimnek hála, vallásos nevelést kaptam. Rendszeresen jártam a plébániai hittanra, de soha nem gondoltam rá, hogy pap vagy szerzetes legyek. Csak érettségi után, 22 éves koromban merült fel bennem a kérdés, hogy mi lehet a hivatásom! Nem volt nagy hajlandóságom a tanulásra, így nem sikerült az egyetemi felvételim. A rákövetkező évben otthon maradtam a családomnál, hogy segítsek nekik a mezőgazdasági munkákban. Lehetőségem volt mindennap szentmisére menni, szolgálni a kórusban, hittant tartani a gyerekeknek, valamint elkísérni a plébánosomat az utazásaira.

Egy nap, az esti rózsafüzér-imádság után egy hitoktatónő odajött hozzám, és megkérdezte: „fiam, nem akarsz szerzetes lenni?”. Ez a kérdés egészen váratlanul ért, nem tudtam, mit válaszoljak. Bizonytalanul azt feleltem neki: „erre még sosem gondoltam”. Azt válaszolta: „akkor imádkozz, és én is imádkozni fogok érted”. Két olvasnivalót is adott nekem: az Egy lélek történeté-t Lisieux-i Szent Teréztől, és a Szent Damján életé-t, aki leprásokat ápolt Molokai szigetén.

Elkezdtem imádkozni és olvasni a könyveket. Sikerült lelkivezetőt is találnom. Három hónappal később úgy gondoltam, hogy szerzetes akarok lenni, hogy hasonlítsak Szent Terézhez és a szegényeket szolgáló Szent Damjánhoz. A papság akkor még nem foglalkoztatott. Tudni kell, hogy Vietnámban egyetemi diploma kell ahhoz, hogy valaki pap legyen – és ez elég távol állt tőlem.

Ebben az időben reggelente nagyon korán keltem, hogy részt vehessek a szentmisén – ami fél 5-kor kezdődött! Nagyon szeretem a szentmisét, főleg a szentbeszédet. Mivel a plébánosom elég idős volt, gyakran kihagyta a prédikációt. Ez nekem egyáltalán nem tetszett, és egy alkalommal így imádkoztam Istenhez: „Uram, ha papot csinálsz belőlem, én prédikálok helyette”. Így, egészen egyszerűen született meg bennem a vágy, hogy pap legyek. És ez az imádság meghallgatást nyert… 20 évvel később!

Mikor már megszületett bennem a vágy, hogy pap és szerzetes legyek, egy unokatestvérem segítségével találkoztam a Nyolc Boldogság Közösséggel Vietnámban. Amint megláttam a testvéreket és a nővéreket együtt, az ő örömüket és közös életüket, nagyon vonzóvá vált számomra. „Uram, ez az, amit élni akarok”. És íme: 1999. december 27-e óta vagyok a Közösség tagja. Ráadásul mint pap: a 20 évvel korábbi imádság meghallgattatott, és olyan papoknak is prédikálhatok, akik többé nem képesek prédikálni.

„Ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét!” – Akkor te miért ne? Csak higgy!

Alphonse-Marie testvér

A szerzetesi nevem Szent Arcról nevezett Teréz nővér (Krisztus arcára való utalásként). Francia vagyok és az Antillákról, Guadeloupe-szigetéről származom. 20 éve vagyok a Közösség tagja. Jézus az egyetemi padból vonzott magához, amikor Párizsban matematikát tanultam.

Gyermekkorom óta vallásos nevelést kaptam. Amikor a tanulmányaim miatt elhagytam Guadeloupe-t és Franciaországba jöttem, minden szempontból önállóvá kellett válnom, és ez alól a hit sem volt kivétel. Milyen keresztény vagyok valójában? Kicsoda nekem Krisztus? Milyen helyet adjak a szentmisének az életemben? Jelent valamit számomra, vagy csak megszokásból járok?

Tele voltam ezekkel a kérdésekkel, amikor találkoztam egy imacsoporttal, amelyen keresztül döntő lelki tapasztalatokat szereztem. Felfedeztem, hogy Isten él, és egyáltalán nincs távol az életemtől. Két fontos eseményt szeretnék itt megosztani. Egy szentségimádás alkalmával megízleltem Isten irántam való végtelen szeretetét: találkoztam Valakivel, aki szeret engem, méghozzá egyedülálló módon. Második lépésben pedig, miközben az imacsoportom tagjai imádkoztak értem, egy pillanat alatt végigtekintettem az életem, és ráeszméltem, hogy Isten milyen hűséges volt az életem különböző pontjain. Valamit megérintettem Istenből, valami nagyot és szépet, amit semmi és senki nem rabolhat el tőlem. Nem csak egy bizonyosságot kaptam arról, hogy Isten létezik, hanem belülről tudtam, hogy Ő bennem és velem volt.

Egy ilyen Szeretet hatására végre a felszínre tört a szívemben a hívás a szerzetesi életre (amit már 12 éves korom óta nem tudtam hova tenni): a vágy, hogy egész életemet Istennek adjam, hogy szeressem Őt és megismertessem az Ő szeretetét másokkal.

A megkülönböztetés ideje alatt, gondviselésszerű módon találkoztam valakivel, aki épp egy lelkigyakorlatra készült a Nyolc Boldogság Közösségbe. Úgy határoztam, én is elmegyek, hogy megpróbáljam megérteni Isten akaratát.

Nagyon megérintett a liturgia, a Közösség buzgósága a dicsőítésben, a testvéri élet minősége, Isten szépsége, ami az életnek ebből az egyszerűségéből áradt, és az evangelizációra való nyitottság. A Közösséget választottam tehát, mert úgy tűnt számomra, hogy a bennem való nagy vágy önmagam Istennek adására úgy konkretizálódhat, ha ezt az életformát választom, ahol a szemlélődés és a misszió nagyon erősen összefonódnak. És nem csalódtam!

Számomra a szerzetesi élet egy mód arra, hogy egész lényemmel szeressek. Egy olyan út, ami megmutatja, hogy Isten létezik, és hogy érdemes egészen neki szentelni az életet. Minden egyes nap tanulom, hogy hagyjam magam Isten által alakítani és megvilágosítani, egyre jobban az Ő rendelkezésére állni, hogy megismerjék és szeressék Őt.

„A szél ott fúj, ahol akar. Hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hová megy. Így van mindaz, aki a Lélektől született.” (Jn 3,8). Krisztust követni egy kaland: szüntelenül engedni, hogy Isten meglepjen, és nyitottnak maradni a Lélek újdonságára…

Szent Arcról nevezett Teréz nővér

A szerzetesi nevem: Isten Bárányáról nevezett Claudia nővér. Svájcban nőttem fel, nem messze Saint Gall-tól. Mielőtt 2010-ben Zug-ban (Svájc) beléptem a Nyolc Boldogság Közösségbe, teológiát tanultam.

17 éves koromban átélhettem egy személyes találkozást Istennel. Olyan örömöt és békét éreztem, amit korábban nem ismertem!

Miután megtapasztaltam Isten irántam való szeretetét, arra vágytam, hogy átadhassam magam az Úr szolgálatára és időt tölthessek Vele az imádságban. Ez vezetett abban is, hogy részt vegyek az Ifjúsági Világtalálkozó svájci szervezésében. Mindig nagy örömmel tölt el, amikor a zongorajátékommal dicsőíthetem Istent, ráadásul más fiatalokkal együtt.

Tanulmányaim során folyamatosan foglalkoztatott a kérdés: az a hivatásom, hogy családot alapítsak, és szolgáljak egy plébánián, vagy inkább a megszentelt életre vagyok meghívva? Nagyra értékeltem a házasság szépségét és nagyon szerettem a gyerekeket. De mélyen bennem a vonzalom a megszentelt életre erősebb volt. Így tehát konkrét jelet kértem Istentől, hogy világosságot kapjak ebben a kérdésben.

Hogy jobban megismerjem a kolostori élet mindennapjait, egy évet a Kereszt Lányai nővéreknél éltem Rómában. Megérintve Isten Igéjének olvasása és a nővérek tanúságtétele által, egyre inkább nőtt bennem a vágy, hogy Istennek szenteljem az életem. De melyik közösséget válasszam? Többet is meglátogattam Rómában, de… olyan sokfélék, és olyan sokszínűek! Hogyan döntsek? A lelkivezetőm azt tanácsolta, gyűjtsek össze minden fontos elemet, ami történt az életemben és a személyes imámban. Legnagyobb meglepetésemre és nagy örömömre felfedeztem, hogy mindaz, amit leírtam a listámra, megegyezik a Nyolc Boldogság Közösség karizmájával! A liturgia szépsége, mindennapos Szentségimádás, testvéri élet nővérek, testvérek és laikus tagok között, az egyetemes Egyház iránti hűség…

32 éves vagyok, Svájcban élek, mint nővér a Nyolc Boldogság Közösségben; 2018-ban tettem örökfogadalmat. Nagyon boldog vagyok, hogy egészen az Úrhoz tartozom. A zug-i házban tizenöten élünk, testvérek, nővérek és laikusok. A házunk egyik apostoli szolgálata, melyben én is részt veszek, az új evangelizáció a fiatalokért és a fiatalokkal. Ugyanakkor az elsődleges missziónk az imádság.

Bizakodva Isten kezébe teszem a jövőmet. Ő olyan jó! Mindeddig felülmúlta minden várakozásomat. Minden új nap egy alkalom számomra hogy felfedezzem gyengéd szeretetét, a mindennapok legapróbb részletéig.

Az élet Vele tényleg mindent megér!

Isten Bárányáról nevezett Claudia nővér

Mindketten Barcelonából származunk. 1995-ben léptünk be a Közösségbe, nem sokkal az eljegyzésünk után. Esther tanítótőnek és zongoristának tanult, Guillem pedig újságírónak. Lourdes-ban ismertük meg a Közösséget, egy általuk szervezett nyári lelkigyakorlaton. Ezután rendszeresen ellátogattunk a tőlünk 250 km-re fekvő Saint Martin du Canigou-ba, hogy ott néhány napot a Közösséggel töltsünk.

Esther: engem nagyon megérintett az imaélet, a testvéri közösség és az eszkatológia: Isten népét látva (a testvérek, nővérek, házaspárok és papok közösségében) érezni, belélegezni, szemlélni, hogy Isten Országa eljött közénk!

Guillem: számomra a misszió és az evangelizáció volt a legfontosabb. Sokat jelentett látni, hogy a Közösség imaéletből forrásozó missziói milyen termékenyek.

Mindketten vágytunk arra, hogy házaspárként is Istent és az Ő Országát szolgáljuk. Isten válasza az volt erre a bennünk élő mély vágyra, hogy megmutatta nekünk a Közösséget.

Esther: Istennek ez az ajándéka kezdettől fogva nyilvánvaló volt számomra. Azért imádkoztam, hogy ezt Guillem is felfedezze.

Guillem: egy alkalommal, kertészkedés közben Saint Martin du Canigou-ban én is felfedeztem magamban az Istentől jövő hívást a Közösségbe!

Kilenc évig a Közösség egyik házában laktunk, együtt más testvérekkel. Tovább folytattuk tanulmányainkat is: Esther pszichopedagógiát, Guillem pedig teológiát végzett. 2004-ben a Közösség Spanyolországba küldött bennünket egy új házat alapítani a Segorbe-Castellon-i egyházmegyében. Itt, 10 év házasság után végre megszületett a kislányunk. Istennek ez az ajándéka felkészített bennünket arra az apostoli szolgálatra, melyet ma is végzünk a nehézségben lévő fiatal és egyedülálló édesanyák mellett.

Jelenleg mindketten az egyházmegye szolgálatában dolgozunk, tanárként illetve kommunikációs munkatársként. Emellett egész évben szervezünk imaesteket, lelkigyakorlatokat és találkozókat.

Misszionáriusként élünk, és ezt a hivatásunkat az Istennel való barátság, az ima, a szentségek és az állandó megtérés lelkülete táplálják.
Szolgálatunk során Isten megengedi, hogy minden szinten nagy szegénységet éljünk meg. Ez nem mindig könnyű, de megtapasztaltuk, hogy minél szegényebbek vagyunk, annál inkább növekszünk a bizonyosságban, hogy egyedül Isten cselekszik a szívekben.

Guillem és Esther