Testvérek és papok

MEGSZENTELT ÉLET

A szerzetes testvérek teljes lényük elkötelezésével válaszolnak Krisztus hívására, és azzal a meggyőződéssel akarják őt követni, hogy az élet igazi forrása Krisztusban van. Az átalakulás állandó folyamába lépnek, hogy a sötétséget maguk mögött hagyva egyre inkább Isten világossága felé közeledjenek, amint a zsoltáros mondja:

„A te fényedben látjuk a világosságot”

(Zsolt 36,10)

SZEMLÉLŐDÉS

A testvérek az isteni világosságot szemlélve igyekeznek teljes életet élni, az Eucharisztia ünneplése, a belső ima, a legszentebb Oltáriszentség imádása, az imaórák liturgiája, a lectio divina és a Szűz Mária-tisztelet által.

KOMMUNIÓ

Isten szemlélése örömteli és gazdagító testvéri közösséget teremthet, melyben ki-ki többre tartja a másikat önmagánál (Fil 2,3). Gyakran több nemzetiségű közösségeikben a testvérek és papok arra vágynak, hogy igazi testvéri közösséget éljenek meg saját águkon belül és a Közösség többi tagjával is.

MISSZIÓ

A közös misszió által láthatóvá válik, hogy múlóban a sötétség, már ragyog az igazi világosság (1Jn 2,8). A testvérek mindannyian megtapasztalják, hogy ha ott vannak, ahová az Úr hívja őket, a kegyelem erejével szeretetet árasztanak a világban. Misszióik: gyerek- és ifjúsági táborok vezetői, egyetemi oktatók, plébánosok, kegyhelyek igazgatói, lelkigyakorlatokon és rekollekciókon prédikálnak, iskolalelkészek, stb.

TESTVÉREK

TANÚSÁGTÉTELÜK

MEGNÉZEM

MÉG

A NŐVÉREK

A KÜLSŐ TAGOK

Szeretnék hírlevelet kapni (franciául)

    *Minden e-mail alján bármikor leiratkozhat (olvassa el az adatvédelmi szabályzatot).

    “Votre don sera reçu par la Fondation pour le Clergé, en faveur de la Communauté des Béatitudes et les données recueillies sur le formulaire de don serviront aux communications de la Communauté des Béatitudes et de la Fondation pour le Clergé.”

    témoignage de

    Fr. Olivier-Marie

    Originaire de St Germain-en-Laye, je suis le quatrième d’une fratrie de cinq enfants.

    De famille catholique pratiquante, j’ai vécu mon enfance et ma jeunesse dans une famille unie et aimante. Les activités qui me passionnaient étaient en particulier le scoutisme et le sport, surtout la voile en Bretagne. J’ai grandi paisiblement, sans gros soucis ni grandes questions, soutenu par quelques bons tuteurs : la famille, les amis et le scoutisme. Ma foi était toutefois superficielle, reçue comme un élément de mon éducation, parmi d’autres.

    A 21 ans, je suis parti trois ans à l’étranger pour finir mes études et travailler. Ce séjour, loin des miens, fut un déracinement, et s’est révélé difficile, et donc une étape forcée de maturation sur le plan personnel et spirituel. Et Dieu s’est bien servi de cela comme d’un tremplin.

    De retour en France, une parole inspirée, la rencontre providentielle avec un prêtre, un engagement caritatif auprès d’enfants handicapés… ont été autant de jalons de mon retour à Dieu. Jusqu’à l’étape décisive : ma participation à une retraite à la Communauté des Béatitudes.

    Au cours de ces quelques jours, j’ai vécu un retournement, un bouleversement intérieur, ce que l’on appelle une conversion. Ce qui ne me semblait jusque-là ni possible ni souhaitable est devenu pour moi, chemin de vie et de bonheur. Je recevais clairement l’appel à devenir prêtre. Cet appel avait retenti à la Communauté des Béatitudes avec une évidence étonnante. J’ai quitté Paris pour vivre une, puis deux années à la Communauté. Pour moi c’était clair : c’était là, car Dieu m’avait retrouvé et appelé là. J’y suis depuis seize ans et prêtre depuis maintenant six ans.

    Depuis le jour où cette certitude sereine m’a habité, je mesure que mon bonheur dépend de mon abandon total à Dieu. L’intuition reçue lors de cette courte retraite, il y a longtemps maintenant, se confirme à chaque instant : Dieu est fidèle et source d’une joie profonde.

    Quand Dieu appelle, c’est pour la Vie !

    Frère Olivier-Marie

    tanúvallomása

    Fr. Olivier-Marie

    Eredetileg St Germain-en-Laye-ból származom, és öt gyermek közül a negyedik vagyok.

    Gyakorló katolikus családból származom, gyermek- és ifjúkoromat szoros és szeretetteljes családban éltem le. Különösen érdekelt a cserkészet és a sport, különösen a bretagne-i vitorlázás. Békésen nőttem fel, nagy gondok és kérdések nélkül, néhány jó gyámolító támogatásával: a család, a barátok és a cserkészet. A hitem azonban felszínes volt, a nevelésem egyik elemeként kaptam, a többi között.

    21 évesen három évre külföldre mentem, hogy befejezzem a tanulmányaimat és dolgozzak. Ez a családomtól távoli tartózkodás gyökerestül felforgatott, és nehéznek bizonyult, ezért a személyes és lelki érés kényszerű szakasza volt. És Isten jól használta ezt ugródeszkaként.

    Visszatérve Franciaországba, egy ihletett szó, egy gondviselésszerű találkozás egy pappal, egy fogyatékos gyerekekkel végzett jótékonysági munka… mind-mind mérföldkövek voltak az Istenhez való visszatérésemben. Egészen a döntő lépésig: a részvételem egy lelkigyakorlaton a Boldogságok Közösségében.

    Abban a néhány napban megtapasztaltam egy fordulatot, egy belső felfordulást, amit mi megtérésnek nevezünk. Ami addig sem lehetségesnek, sem kívánatosnak nem tűnt, számomra az élet és a boldogság útja lett. Egyértelműen megkaptam az elhívást, hogy pap legyek. Ez a felhívás megdöbbentő világossággal hangzott el a boldogságok közösségében. Elhagytam Párizst, hogy egy, majd két évig a Közösségben éljek. Számomra egyértelmű volt: azért volt ott, mert Isten talált rám és hívott oda. Tizenhat éve vagyok ott, és hat éve vagyok pap.

    Attól a naptól kezdve, hogy ez a derűs bizonyosság bennem lakozott, tudatában vagyok annak, hogy boldogságom az Istennek való teljes átadásomtól függ. Az intuíció, amit azon a rövid elvonuláson kaptam, hosszú idővel ezelőtt, minden pillanatban megerősítést nyer: Isten hűséges és mélységes öröm forrása.

    Amikor Isten hív, az az Életért van!

    Olivier-Marie testvér

    témoignage de

    Fr. Etienne

    D’une famille nombreuse où on priait une dizaine de chapelet tous les soirs, j’ai perçu l’Amour absolu de Dieu à 12 ans autour d’un feu scout : je voyais les humains si microscopiques sous la voie lactée, et chaque Ave Maria était comme une flèche d’Amour divin. J’ai saisi qu’il n’y aurait personne d’aussi grand et beau que Dieu à qui donner ma vie.

    Comme à l’école ça allait bien, j’ai mis cela de côté. Je cherchais beaucoup d’argent, faisais beaucoup de voyages et de sports, mais sans jamais pouvoir trouver l’absolu.
    J’ai fait HEC. Puis je suis devenu directeur des opérations d’une compagnie de safaris. J’y pratiquais de l’alpinisme au Kilimandjaro et de la plongée sous-marine. Mais de nouveau la Bonté inouïe de Dieu est venue me visiter… sur le toit d’une Land Rover ! Je me trouvais au milieu de la grande migration des bêtes sauvages en Tanzanie : le Créateur de ces merveilles devait vraiment être encore plus extraordinaire. J’ai commencé à vraiment lire la Bible et aller à la messe chaque jour à la mission.

    A l’époque, j’ai vu les tentes de centaines de milliers de Rwandais rescapés du génocide, sans personne pour se lever et les secourir. J’ai fait un volontariat dans les Commandos Marine en passant la sélection comme officier de réserve. Mais en lisant la vie de Mère Teresa, j’ai vu que l’action la plus efficace de toutes pour le bien de ce monde, c’était la prière et la charité.

    Je suis entré à la Communauté des Béatitudes en 1998, et pour deux raisons principales  :

    – j’y ai vu réunis tous les états de vie en train de louer et adorer le Bon Dieu, dans une profonde joie. Tout cela constituait à mes yeux comme une anticipation du Ciel ;
    – j’y ai vu des frères et sœurs partageant tous un grand désir de sainteté, et cherchant, chacun avec ses faiblesses, à vivre d’abord la radicalité de la charité.

    On m’a ensuite envoyé selon les besoins en mission sur les cinq continents. Ordonné prêtre : la célébration de la Messe est devenue mon Ciel quotidien. J’ai eu la chance de passer un doctorat biblique sur la version araméenne ancienne des Évangiles pour annoncer Jésus en s’appuyant davantage sur l’autorité du texte même, et participer aux travaux catholiques de retraduction.

    Actuellement, je suis curé dans la mission du port de Lima (Pérou). Jésus touche les cœurs, il vaut plus que tout la peine d’être suivi, et Lui seul ne déçoit jamais:

    Ep 3, 19 : « L’amour du Christ surpasse tout ce qu’on peut connaître ». Le reste ça peut être bien, mais à côté, ce n’est pas grand-chose.

    Fr. Etienne

    tanúvallomása

    Fr. Etienne

    Nagy családból, ahol minden este tucatnyi rózsafüzért imádkoztunk, 12 éves koromban egy cserkésztűz körül érzékeltem Isten abszolút szeretetét: olyan mikroszkopikusnak láttam az embereket a Tejút alatt, és minden egyes Üdvözlégy olyan volt, mint az isteni Szeretet nyila. Megértettem, hogy nem lesz senki olyan nagyszerű és gyönyörű, mint Isten, akinek odaadhatnám az életemet.

    Mivel az iskola jól ment, félretettem. Sok pénzt kerestem, sokat utaztam és sportoltam, de sosem találtam meg az abszolútat.
    A HEC-be jártam. Aztán egy szafari társaság üzemeltetési vezetője lettem. Ott a Kilimandzsáróban hegymászó és búvárkodó voltam. De Isten hihetetlen jósága ismét eljött hozzám… egy Land Rover tetején! A vadállatok nagy tanzániai vándorlásának kellős közepén jártam: e csodák Teremtője valóban még rendkívülibb lehet. Elkezdtem tényleg olvasni a Bibliát, és minden nap misére jártam a misszióban.

    Akkoriban láttam a ruandai népirtás több százezer túlélőjének sátrait, akiknek senki sem állt ki, hogy segítsen nekik. Önként jelentkeztem a tengerészgyalogsághoz, és tartalékos tisztként átmentem a kiválasztáson. De Teréz anya életét olvasva láttam, hogy a világ javára tett leghatékonyabb cselekedet az ima és a szeretet.

    1998-ban csatlakoztam a Boldogságok Közösségéhez, mégpedig két fő okból:

    – Láttam, hogy az élet minden állama összegyűlt ott, és mélységes örömben dicsőítették és imádták a Jó Istent. Számomra mindez olyan volt, mintha a mennyországot vártam volna;
    – Láttam testvéreket és nővéreket, akik mindannyian osztoznak a szentség iránti nagy vágyban, és akik – ki-ki a maga gyengeségeivel együtt – arra törekednek, hogy mindenekelőtt a szeretet radikalitását éljék meg.

    Ezután szükség szerint misszióba küldtek az öt kontinensre. Pappá szenteltek: a szentmise ünneplése lett a mindennapi mennyországom. Lehetőségem nyílt arra, hogy az evangéliumok ősi arámi nyelvű változatából biblikus doktori tanulmányt folytassak, hogy a szöveg tekintélyére jobban támaszkodva hirdessem Jézust, és részt vegyek az újrafordítás katolikus munkájában.

    Jelenleg a limai (Peru) kikötői misszió plébánosa vagyok. Jézus megérinti a szíveket, Őt érdemes mindennél jobban követni, és egyedül Ő soha nem okoz csalódást:

    Ef 3,19: “Krisztus szeretete felülmúl mindent, amit megismerhetünk”. A többi lehet, hogy jó, de mellette nem sok.

    Bro. Etienne

    témoignage de

    Fr. Jean-Paul du Christ Rédempteur

    Le frère Jean-Paul a été ordonné prêtre le 26 juin 2021 à Libreville (Gabon). Médecin de formation, Fr. Jean-Paul a senti l’appel du Christ à devenir médecin des âmes… Actuellement en mission dans notre maison de Zug en Suisse allemande, il nous livre le témoignage de sa vocation en vidéo.

    TANÚVALLOMÁSA

    Bro. Jean-Paul a Megváltó Krisztusról

    Jean-Paul testvért 2021. június 26-án szentelték pappá Libreville-ben (Gabon). Jean-Paul testvér, aki orvosnak készült, érezte Krisztus hívását, hogy a lelkek orvosa legyen… Jelenleg a német nyelvű svájci Zugban lévő házunkban misszionál, és videón keresztül tesz tanúságot hivatásáról.

    témoignage de

    Fr. Nathanaël

    Parisien, je suis entré à la Communauté à l’âge de 24 ans après une maîtrise de philosophie et des études de finance.

    Je me souviens de mon premier appel qui remonte à l’âge de 7 ans. C’était alors un appel à la vie consacrée. Sans la connaître, j’avais vraiment fait mienne cette citation du Curé d’Ars : « il n’y a pas de plus grand bonheur sur terre que d’aimer Dieu et de savoir qu’il nous aime ». Ce désir du plus grand bonheur, dans la consécration, est toujours resté au plus profond de mon cœur, même quand plus tard, j’ai pensé au mariage.

    C’est à 24 ans, comme une évidence, que j’ai tout quitté pour répondre à cet appel : famille, pays, culture, amis et petite amie, travail. Je suis rentré à la Communauté des Béatitudes en… Côte d’Ivoire, dans une mission catholique. C’est là que mon appel au sacerdoce est né, en voyant combien les gens avaient « besoin des sacrements ».

    Depuis, j’ai beaucoup voyagé : six ans en Afrique (Côte d’Ivoire, Rwanda, Gabon), Israël, Rome, Toulouse, Denver dans le Colorado… Et oui, les quatre continents ! C’est l’un des aspects de la Communauté que je préfère : l’internationalité. La Communauté m’a donné l’occasion de rencontrer le peuple de Dieu dans son universalité, et de le rencontrer en vérité, en profondeur. Comme frère et comme prêtre, on partage le plus intime de la vie des gens : leurs joies, leurs détresses, etc. On est là présent aux moments les plus heureux de leur vie (mariage, naissances, etc.) comme aux plus durs (décès…). Quelle grâce, et quelle richesse !

    Je peux témoigner que le Seigneur dit vrai lorsqu’Il promet le centuple en frères, sœurs, maisons… à ceux qui auront tout quitté pour Le suivre. Il m’a comblé bien au-delà de ce que j’aurais pu rêver. Depuis onze ans à Denver dans le Colorado, je reviens en France cette année, pour un nouveau service : celui de de notre maison et paroisse parisienne à Maisons Alfort. Après tant d’années à l’étranger, je reviens servir “mon” peuple qui en a tant besoin.

    Tu discernes un appel ? Alors je voudrais simplement te dire : si tu es baptisé, écoute ton cœur, et non tes peurs. Avance en eau profonde, Il sera fidèle.

    Frère Nathanaël

    TANÚVALLOMÁSA

    Nathanael testvér

    Párizsi származású vagyok, 24 évesen csatlakoztam a Közösséghez, miután diplomát szereztem filozófiából és pénzügyi tanulmányokat folytattam.

    Emlékszem az első hívásomra 7 éves koromban. Ez egy hívás volt a megszentelt életre. Anélkül, hogy tudtam volna, valóban magamévá tettem ezt a Curé d’Ars-tól származó idézetet: “Nincs nagyobb boldogság a földön, mint szeretni Istent, és tudni, hogy ő szeret minket”. Ez a vágy a legnagyobb boldogságra, a megszentelődésre, mindig mélyen a szívemben maradt, még akkor is, amikor később a házasságra gondoltam.

    24 évesen hagytam ott mindent, hogy válaszoljak erre a hívásra: családot, országot, kultúrát, barátokat, barátnőt, munkát. Csatlakoztam a Boldogságok Közösségéhez Elefántcsontparton, egy katolikus misszióban. Ott született meg a papi hivatásom, amikor láttam, hogy az embereknek mennyire “szükségük van a szentségekre”.

    Azóta rengeteget utaztam: hat évet Afrikában (Elefántcsontpart, Ruanda, Gabon), Izraelben, Rómában, Toulouse-ban, Denverben, Coloradóban… És igen, a négy kontinensen! Ez az egyik kedvencem a Közösségben: a nemzetköziség. A Közösség lehetőséget adott arra, hogy Isten népével egyetemességében, igazságában, mélységében találkozzam. Testvérként és papként osztozunk az emberek életének legintimebb részében: örömeikben, szorongásaikban, stb. Ott vagyunk életük legnehezebb pillanataiban. Jelen vagyunk életük legboldogabb pillanatainál (esküvők, születések stb.) és a legnehezebbeknél (halálesetek…) egyaránt. Micsoda kegyelem, és micsoda gazdagság!

    Tanúsíthatom, hogy az Úr igazat beszél, amikor százszorosát ígéri testvérekben, nővérekben, házakban… azoknak, akik mindent elhagytak, hogy Őt kövessék. Ő messze túl teljesített engem, mint amiről álmodni mertem volna. A coloradói Denverben eltöltött tizenegy év után idén visszatérek Franciaországba, egy új szolgálatra: a párizsi házunk és egyházközségünk Maisons Alfort-i szolgálatára. Annyi év külföldön töltött idő után visszatérek, hogy az “én” népemet szolgáljam, akiknek nagy szükségük van rá.

    Érzékeled a hívást? Akkor csak annyit szeretnék mondani nektek: ha meg vagytok keresztelve, hallgassatok a szívetekre, és ne a félelmeitekre. Menj ki a mély vízbe, Ő hűséges lesz.

    Nathanael testvér

    Frère Alphonse-Marie

    témoignage de

    Fr. Alphonse-Marie

    Originaire du Vietnam, je suis l’aîné d’une famille de quatre enfants. J’ai grandi dans la foi grâce à des parents très pratiquants. J’ai bien pu suivre les parcours catéchétiques de ma paroisse mais je n’ai jamais pensé devenir prêtre ou religieux.  C’est seulement à l’âge de 22 ans, après mon bac, que je me suis posé la question de la vocation ! Pas très porté vers les études, j’ai raté les concours d’entrée dans les universités. Du coup l’année suivante, je suis resté dans ma famille pour aider mes parents dans le travail aux champs. J’avais l’occasion de venir à la messe tous les jours, participer à la chorale, faire la catéchèse aux enfants et j’accompagnais même mon curé dans ses déplacements.

    Un jour, après le chapelet du soir, une dame catéchiste est venue vers moi pour me dire : « mon fils, veux-tu devenir religieux ?». Tellement surpris par cette question, je ne savais pas quoi lui répondre. Hésitant, je lui répondit : « je n’y ai jamais pensé ». Elle me rétorqua : « alors va prier, et moi aussi, je vais prier pour toi ». Elle me confia deux lectures : L’Histoire d’une âme de sainte Thérèse de Lisieux et la vie de saint Damien qui s’est occupé des lépreux sur l’île de Molokai.

    J’ai commencé à prier et à lire ces deux histoires. J’avais la chance aussi d’avoir un accompagnateur spirituel. Trois mois après, je voulais devenir religieux pour ressembler à  Ste Thérèse et St Damien pour son service des pauvres. Le sacerdoce n’était pas encore au centre de mon questionnement. Il faut savoir qu’au Vietnam, pour devenir prêtre il faut avoir des diplômes universitaires, et ce n’était pas du tout mon truc.

    Pendant cette période, tous les matins je me levais très tôt pour participer à la messe de… 4h30 ! J’aimais beaucoup la messe, surtout les homélies. Comme mon curé était âgé, il lui arrivait de ne pas prêcher. Quand ça arrivait, je n’étais pas content. Un jour, alors que cela se reproduisait, j’ai prié le Seigneur : « Seigneur, si tu fais de moi un prêtre, je prêcherai à sa place ». C’est tout simplement comme cela que j’ai eu le désir de devenir prêtre. Et cette prière a été exaucée… 20 ans plus tard !

    Avec ce désir de devenir religieux et prêtre, c’est une de mes cousines qui m’a fait rencontrer la Communauté des Béatitudes au Vietnam. Tout de suite, j’ai vu des frères et des sœurs ensemble et surtout tellement joyeux.  C’est cette communion des états de vie qui m’a attiré. “Seigneur, c’est là que je veux vivre”. Et voilà, j’y suis depuis ce 27 décembre 1999. Et maintenant prêtre, voilà exaucée cette prière faite il y a 20 ans, de prêcher pour les prêtres qui ne peuvent plus prêcher.

    « Si tu crois, tu verras la gloire de Dieu ! » Alors pourquoi pas toi ? Crois seulement !

    Frère Alphonse-Marie

    Frère Alphonse-Marie

    TANÚVALLOMÁSA

    Alphonse-Marie testvér

    Vietnámból származom, és egy négygyermekes család legidősebb tagja vagyok. Nagyon vallásos szüleimnek köszönhetően hitben nőttem fel. A plébániám katekétikai tanfolyamain részt vehettem, de soha nem gondoltam arra, hogy pap vagy vallásos leszek.  Csak 22 évesen, az érettségi után tettem fel magamnak a hivatás kérdését! Mivel nem nagyon szerettem tanulni, megbuktam az egyetemi felvételi vizsgákon. Így a következő évben a családommal maradtam, hogy segítsek a szüleimnek a földeken. Lehetőségem volt minden nap misére járni, részt venni a kórusban, katekizmust tanítani a gyerekeknek, és még a plébánosomat is elkísértem az útjaira.

    Egy nap, az esti rózsafüzér után odajött hozzám egy katekétanő, és azt mondta: “fiam, szeretnél-e hittanos lenni? Annyira meglepett ez a kérdés, hogy nem tudtam, mit mondjak. Tétován válaszoltam: “Soha nem gondoltam erre. Azt válaszolta: “Akkor menj és imádkozz, és én is imádkozni fogok érted. Két olvasmányt adott nekem: Lisieux-i Szent Teréz Egy lélek története és Szent Damien élete, aki Molokai szigetén leprásokat gondozott.

    Elkezdtem imádkozni és elolvastam ezt a két történetet. Szerencsés voltam ahhoz is, hogy volt egy lelki vezetőm. Három hónappal később szerettem volna hittanos lenni, hogy olyan legyek, mint Szent Teréz és Szent Damján a szegények szolgálatáért. A papság még nem állt a kérdésfeltevéseim középpontjában. Tudni kell, hogy Vietnamban ahhoz, hogy pap legyél, egyetemi diplomával kell rendelkezned, és ez egyáltalán nem volt az én világom.

    Ebben az időszakban minden reggel nagyon korán keltem, hogy részt vegyek a misén… 4h30 ! Szerettem a misét, különösen a homíliákat. Mivel a plébánosom idős volt, néha nem prédikált. Amikor ez történt, nem voltam boldog. Egy nap, amikor ez ismét megtörtént, így imádkoztam az Úrhoz: “Uram, ha papot csinálsz belőlem, prédikálni fogok helyette. Innen jött a vágy, hogy pap legyek. És ez az ima meghallgatásra talált… 20 évvel később!

    Azzal a vágyammal, hogy vallásos és pap legyek, az egyik unokatestvérem volt az, aki bemutatott a vietnami Beatitudes Közösségnek. Rögtön láttam, hogy testvérek vannak együtt, és mindenekelőtt olyan vidámak.  Ez az életállapotok közössége volt az, ami vonzott engem. “Uram, itt akarok élni. És most itt vagyok, 1999. december 27. óta vagyok ott. És most papként meghallgatásra talált az az ima, amelyet 20 évvel ezelőtt mondtam, hogy prédikáljak azoknak a papoknak, akik már nem prédikálhatnak.

    “Ha hisztek, látni fogjátok Isten dicsőségét! Akkor miért nem te? Csak higgy!

    Alphonse-Marie testvér

    témoignage de

    Frère Andreas du Cœur Immaculé de Marie

    Je m’appelle frère Andreas du Cœur Immaculé de Marie. Je suis né en Suisse allemande en 1986. Après mon lycée, j’ai étudié la géographie et la géologie à Zurich. C’est lors d’un pèlerinage en 2006 que j’ai connu la Communauté des Béatitudes. Attiré par la qualité de la vie fraternelle et par la beauté de la liturgie, j’ai rejoint, à l’âge de 21 ans, la maison de la Communauté à Zug (Suisse allemande). J’ai pu y terminer mes études.

    Et pourtant je n’en prenais pas le chemin !

    Après avoir vécu une belle enfance, très tôt, dès l’âge de 12 ans, j’ai commencé à mener une vie de plaisir et de liberté absolue, des fêtes et soirées à répétition. L’alcool, les dérives… et pourtant, je croyais avoir trouvé le grand bonheur.

    A 16 ans, mon « bonheur » s’est écroulé. En une seconde ! Un grave accident de scooter avec mon frère aîné. Nous nous sommes endormis en roulant, entrant en collision avec une voiture qui venait en sens inverse. Nous étions tous les deux gravement blessés. Allongé sur le sol, je ne pouvais plus bouger. C’était long avant que les secours arrivent. Ma vie ? quoi ? toutes ces fêtes, ces soirées, ces plaisirs… et maintenant ? Pour la première fois je cherchais du sens. N’y a-t-il pas quelque chose de plus ?

    Pendant mon hospitalisation de cinq semaines, j’ai cherché et cherché des réponses. C’est plus tard, et contrairement à toutes mes attentes, que je les ai trouvées au sein de l’Eglise catholique. En participant à une messe, quand le prêtre a élevé l’hostie, j’ai su intimement que Jésus était là, et qu’Il m’aimait.

    Incroyable ! Tout avait changé. Le sens de ma vie était maintenant JÉSUS ! Quelques années plus tard je décidai de Lui consacrer toute ma vie. C’est dans la Communauté des Béatitudes que j’ai prononcé mes vœux perpétuels, disant : « Seigneur Jésus, je renonce à moi-même pour ne m’attacher qu’à Toi, l’unique Trésor et la seule espérance de mon séjour sur la terre aussi longtemps que je vivrai. »

    Le 15 septembre dernier j’ai été ordonné diacre. Avec la tâche confiée par la Communauté de porter le souci de la pastorale jeune. Pour eux, être un « serviteur de la charité » et les conduire vers Jésus. Leur souhaitant de découvrir que seul Jésus peut combler nos désirs profonds, « Il est le Chemin, la Vérité et la Vie ! » (Jn 14, 6)

    « Me voici Seigneur, sans retard, sans réserve, sans retour, par amour ! » (Saint Michel Garicoïts)

    Frère Andreas du Cœur Immaculé de Marie

    tanúSÁGTÉTEL

    Szűzmária Szeplőtelen Szívéről nevezett Andreas testvér

    A nevem Szűzmária Szeplőtelen Szívéről nevezett Andreas testvér. 1986-ban születtem a német nyelvű Svájcban. A középiskola után Zürichben tanultam földrajzot és geológiát. Egy 2006-os zarándoklat során ismertem meg a Beatitudes Közösségét. A testvéri élet minősége és a liturgia szépsége vonzott, ezért 21 éves koromban csatlakoztam a Közösség zugi (német nyelvű Svájc) házához. Ott tudtam befejezni a tanulmányaimat.

    És mégsem voltam úton oda!

    Miután gyönyörű gyermekkorom volt, nagyon korán, 12 éves koromtól kezdve elkezdtem élni az élvezetek és a teljes szabadság, a rendszeres partik és estélyek életét. Alkohol, mértéktelenség… és mégis azt hittem, hogy megtaláltam a nagy boldogságot.

    16 évesen a “boldogságom” összeomlott. Egy pillanat! Egy súlyos robogóbaleset az idősebbik bátyámmal. Elaludtunk menet közben, és összeütköztünk egy szembejövő autóval. Mindketten súlyosan megsérültünk. A földön feküdtem, és nem tudtam megmozdulni. Hosszú idő telt el, mire megérkezett a segítség. Az életem? Mi? Azok a partik, azok az esték, azok a gyönyörök… és most? Először kerestem az értelmet. Nincs valami több?

    Öthetes kórházi tartózkodásom alatt csak kerestem és kerestem a válaszokat. Később, minden várakozásommal ellentétben, a katolikus egyházban találtam rájuk. Amikor részt vettem egy szentmisén, és a pap felemelte a szentostyát, bensőségesen tudtam, hogy Jézus ott van, és hogy szeret engem.

    Hihetetlen volt! Minden megváltozott. Az életem értelme most már JÉZUS volt! Néhány évvel később úgy döntöttem, hogy az egész életemet Neki szentelem. A Boldogságok Közösségében tettem végső fogadalmat, mondván: “Uram Jézus, lemondok önmagamról, hogy csak Hozzád ragaszkodjam, az egyetlen Kincshez és az egyetlen reménységhez, amíg élek a földön.

    Tavaly szeptember 15-én szenteltek diakónussá. A Közösség által rám bízott feladattal, hogy gondoskodjak az ifjúsági szolgálatról. Számukra, hogy “a szeretet szolgája” legyek, és elvezessem őket Jézushoz. Azt kívánva, hogy felfedezzék, hogy csak Jézus tudja beteljesíteni legmélyebb vágyainkat: “Ő az út, az igazság és az élet” (Jn 14:6).

    “Itt vagyok Uram, késedelem nélkül, fenntartás nélkül, viszonzás nélkül, a szeretetért” (Szent Mihály Garicoits).

    Szűzmária Szeplőtelen Szívéről nevezett Andreas testvér 

    témoignage de

    Fr. Anthony de la Transfiguration

    Je m’appelle frère Anthony de la Transfiguration. Je viens de Boulder, USA, au pied des Montagnes Rocheuses. Alors que j’étais au séminaire diocésain, le Seigneur m’a appelé à entrer dans la Communauté des Béatitudes.

    Au séminaire, on nous a appris qu’au centre du Sacerdoce, il y a la vie liturgique. Or ce n’était pas cela qui m’avait attiré à devenir prêtre, et j’avais alors beaucoup à découvrir. Notre formation nous guidait vers les hauteurs de l’Eucharistie, en passant par les montées de la louange, l’art sacré et le chant.

    A la Communauté, j’ai été ébloui par la beauté de la liturgie, c’est l’une des raisons pour lesquelles j’ai, finalement, discerné de continuer mon chemin vers le Sacerdoce. La Liturgie est un devoir et une œuvre, mais elle est d’autant plus une participation à la louange du Ciel ! Trois fois par jour, la cloche me coupe du travail. Je passe des soucis et contraintes du « monde » à une ambiance de paix et de beauté. Je me retrouve au milieu de frères et sœurs aussi bien que des anges et des saints. Là, je puise à la communion avec le Seigneur et avec les autres qui me fortifient pour demeurer en Lui au milieu de l’action du jour, que ce soit des œuvres du ministère ou des tâches pratiques.

    « Les frères et sœurs de la Communauté veilleront à être un seul corps et une seule âme, manifestant ainsi dans la liturgie l’unité du peuple de Dieu. En elle, ils puiseront les forces vives pour l’exercice de la charité ».  

    Depuis l’ordination, mon activité apostolique vise à semer les vocations, surtout chez les jeunes américains. Il s’agit d’aller chez les jeunes, de leur témoigner de la joie de tout donner. Je trouve souvent l’occasion de les faire goûter à la beauté de la liturgie. En mission sur les cités universitaires, souvent on les offre une belle célébration d’un office ou de l’Eucharistie. Je trouve chez les étudiants et jeunes adultes un recouvrement du sacré et du respect. Mais c’est souvent un pas de l’avant pour eux que de découvrir l’émerveillement à la Présence de Dieu, et aussi de s’ouvrir pour que le Seigneur puisse demeurer en eux.

    Je les invite à prendre du temps pour Dieu, dans une retraite ou un séjour à la Communauté à l’étranger, surtout en Israël où je suis affecté actuellement. Nous sommes entourés dans ce pays de la liturgie des différentes communautés religieuses (rite oriental, judaïsme…), sans parler des muezzins qui appellent les musulmans à leurs prières. Cela stimule les jeunes à chercher pour leur vie aussi un rythme de prière.

    Que l’on soit chez nous à Emmaüs pour des semaines de service, ou en sortie pour une semaine de camping en Galilée, chaque jour est centré sur l’Eucharistie, les Laudes, les Vêpres, et un examen de conscience suivi de la bénédiction avant le coucher. C’est un goût de la vie religieuse et de la vie communautaire pour ceux qui ouvrent leur cœur. Pour tous, cette habitude de la prière quotidienne permet de se garder dans la Présence de Dieu.

    Ces expériences avec les jeunes renouvellent ma vie spirituelle et mon écoute à la radicalité de l’Évangile. A quarante ans, est-ce que je commence à perdre l’élan ? Eh bien, garder la Liturgie au centre, c’est anticiper le Ciel, ainsi il n’y aura jamais aucune raison d’aller à la retraite !

    Fr. Anthony de la Transfiguration

    tanúvallomása

    Bro. Anthony of the Transfiguration

    A nevem Anthony testvér az Átváltoztatásból. Boulderből származom, az Egyesült Államokból, a Sziklás-hegység lábánál. Miközben az egyházmegyei szemináriumban voltam, az Úr elhívott, hogy csatlakozzam a Boldogságok Közösségéhez.

    A szemináriumban azt tanították nekünk, hogy a papság központja a liturgikus élet. De nem ez volt az, ami vonzott, hogy pap legyek, és még sok mindent fel kellett fedeznem. Képzésünk az Eucharisztia magasságaiba vezetett bennünket, a dicsőítés, a szakrális művészet és az ének emelkedése által.

    A közösségben elkápráztatott a liturgia szépsége, ami az egyik oka annak, hogy végül eldöntöttem, hogy a papság felé vezető utamat folytatom. A liturgia kötelesség és munka, de annál inkább részvétel az Ég dicséretében! Naponta háromszor a csengő megszakítja a munkámat. A “világ” gondjaiból és kényszereiből a béke és a szépség légkörébe kerülök. Testvérek, angyalok és szentek között találom magam. Ott az Úrral és másokkal való közösségből merítek, akik megerősítenek abban, hogy a napi munka közepette is benne maradjak, legyen szó szolgálati munkáról vagy gyakorlati feladatokról.

    “A közösség testvérei és nővérek ügyelnek arra, hogy egy test és egy lélek legyenek, így nyilvánítva ki a liturgiában Isten népének egységét. A liturgiában élő erőt merítenek a szeretet gyakorlásához”.

    Felszentelésem óta apostoli tevékenységem célja a hivatások elvetése, különösen az amerikai fiatalok körében. Arról van szó, hogy elmegyünk a fiatalokhoz, hogy tanúságot tegyünk nekik a mindent odaadás öröméről. Gyakran találok alkalmat arra, hogy ízelítőt adjak nekik a liturgia szépségéből. Amikor az egyetemi kampuszokra megyek, gyakran ajánlok fel nekik egy szép hittanórát vagy Eucharisztiát. A diákokban és a fiatal felnőttekben a szent és a tisztelet visszanyerését tapasztalom. De ez gyakran előrelépés számukra, hogy felfedezzék Isten jelenlétének csodáját, és hogy megnyíljanak, hogy az Úr lakhasson bennük.

    Meghívom őket, hogy szánjanak időt Istenre, egy lelkigyakorlaton vagy egy külföldi közösségi tartózkodáson, különösen Izraelben, ahová jelenleg be vagyok osztva. Ebben az országban körülvesz minket a különböző vallási közösségek (keleti rítus, zsidóság…) liturgiája, nem is beszélve a muezzinokról, akik imára hívják a muszlimokat. Ez arra ösztönzi a fiatalokat, hogy keressék az imádság ritmusát az életükhöz.

    Akár otthon vagyunk Emmausban, ahol hetekig szolgálunk, akár kint vagyunk egy hétig Galileában táborozni, minden nap középpontjában az Eucharisztia, a laudes, a vesperás és a lelkiismeretvizsgálat áll, amelyet lefekvés előtt áldás követ. Ez egy ízelítő a vallási életből és a közösségi életből azok számára, akik megnyitják a szívüket. A napi ima szokása mindenki számára Isten jelenlétében tartja őket.

    Ezek a fiatalokkal szerzett tapasztalatok megújítják lelki életemet és az evangélium radikalitására való odafigyelésemet. Negyvenévesen kezdek veszíteni a lendületemből? Nos, a Liturgia középpontban tartása a Mennyországot előlegezi meg, így soha nem lesz okunk visszavonulni!

    Anthony testvér az Átváltoztatásról

    témoignage de

    Fr. Giuseppe Maria

    Je suis originaire de Sicile. Là-bas, dès l’enfance, mon cœur était habité par un désir fou de bonheur mais, en grandissant…  je ne le cherchais plus en Dieu ! J’avais mis mon cœur dans les études et mes objectifs de carrière artistique. L’influence de la pensée individualiste avait refroidi en moi l’élan de la gratuité. Mes relations avec les autres devenaient intéressées. Mes peintures devenaient sombres d’égoïsme. Quelquefois, j’avais l’impression d’oublier « quelque chose » d’essentiel.

    A l’âge de 24 ans j’ai fait une expérience très forte durant laquelle j’ai expérimenté la grandeur de l’Amour de Dieu. J’ai su que j’avais trouvé la perle précieuse de ma vie et sans douter de la valeur de son appel, je me suis mis à l’écoute. Dans mon cœur il y avait un très fort désir de me consacrer au Seigneur et de devenir prêtre.

    Ma rencontre avec la Communauté des Béatitudes, je l’ai faite pendant une soirée de prière du Renouveau Charismatique à Palerme. La « beauté surnaturelle » qui passait par les chants, la liturgie, les prières et la joie fraternelle m’ont bouleversé. Après quelques mois, c’est dans mon village que la Communauté est venue pour animer une mission d’évangélisation. Pendant une semaine, quelle joie de me trouver au milieu de ces frères et sœurs, leur bonheur, leur lumière. A force de les fréquenter, j’ai fait le pas : je suis entré dans la maison de la Communauté à Erice, en Sicile.

    En mai 2017 j’ai été ordonné prêtre et suis au service du Foyer de Noto près du sanctuaire de Notre Dame « Echelle du Paradis ».

    J’ai toujours cet appel à cœur : le service de l’édification du Royaume de Dieu par la recherche continuelle de l’union au Christ et la communion fraternelle. Dieu veut le salut et le bonheur de tous. Alors si tu as un grand désir de bonheur, de vivre pleinement ta vie comme une très belle « aventure d’amour », mets-toi à la suite du Christ et laisse-toi conduire par l’Esprit Saint sur le chemin des béatitudes. N’aie pas peur !

    « Il est fidèle, celui qui vous appelle : c’est encore lui qui fera cela » (1 Th 5, 24)

    Frère Giuseppe Maria

    tanúvallomása

    Fr. Giuseppe Maria

    Eredetileg szicíliai vagyok. Ott, gyermekkorom óta a szívemet őrült boldogságvágy töltötte el, de ahogy felnőttem… már nem Istenben kerestem! A szívemet beleadtam a tanulmányaimba és a művészi karriercéljaimba. Az individualista gondolkodás hatása lehűtötte a szabadság iránti késztetést. A másokkal való kapcsolataim öncélúvá váltak. A festményeim sötétek lettek az önzéstől. Néha az volt a benyomásom, hogy elfelejtettem “valami” lényeges dolgot.

    24 éves koromban volt egy nagyon erőteljes élményem, amelyben megtapasztaltam Isten szeretetének nagyságát. Tudtam, hogy megtaláltam életem drága gyöngyszemét, és anélkül, hogy kételkedtem volna hívásának értékében, elkezdtem hallgatni rá. A szívemben nagyon erős volt a vágy, hogy az Úrnak szenteljem magam, és pap legyek.

    A boldogságok közösségével a karizmatikus megújulás imaestjén találkoztam Palermóban. Az énekek, a liturgia, az imák és a testvéri öröm “természetfeletti szépsége” elárasztott. Néhány hónap múlva a Közösség eljött a falumba, hogy evangelizációs missziót indítson. Egy hétig milyen öröm volt e testvérek között lenni, az ő boldogságukban, az ő fényükben. Mivel gyakran jártam hozzájuk, megtettem a lépést: beléptem a Közösség házába a szicíliai Ericében.

    2017 májusában szenteltek pappá, és a nóti Foyer szolgálatában állok a Szűzanya “Paradicsomlétra” kegyhelye mellett.

    Még mindig szívemen viselem ezt a hivatást: Isten országának építését szolgálom a Krisztussal való egyesülés és a testvéri közösség folyamatos keresése által. Isten mindenki üdvösségét és boldogságát akarja. Ha tehát nagy vágyad van a boldogságra, arra, hogy életedet teljes mértékben a szeretet gyönyörű “kalandjaként” élhesd, kövesd Krisztust, és hagyd, hogy a Szentlélek vezessen a boldogságok útján. Ne féljetek!

    “Hűséges az, aki elhívott titeket: újra megteszi ezt” (1Thessz 5:24).

    Giuseppe Maria testvér

    témoignage de

    Fr. Isaïe

    Je suis originaire de la région parisienne (Meaux), où j’ai vécu jusqu’à 15 ans. Ma famille était catholique et pratiquante. Bien que ‘turbulent’ pendant mon adolescence, je suis entré au petit séminaire jusqu’au bac, chez les Spiritains, dans le sud. Ces années furent pour moi une grâce, avec une ouverture extraordinaire sur la mission, et la fréquentation d’un monastère proche, m’a ouvert à la vie contemplative. En bref, ce fut l’occasion d’une ‘nouvelle’ conversion et la confirmation d’un appel. Au terme toutefois, mon cœur balançait entre l’entrée au monastère et l’une de ces ‘communautés nouvelles’ qui faisaient leurs premiers pas. Après deux ans de philosophie à la Catho de Paris, puis deux années comme coopérant en République islamique de Mauritanie, je me suis retrouvé pour un séjour d’une semaine, à la toute nouvelle maison de la Communauté de Pont-Saint-Esprit, grâce à des amis. Dieu est ‘relation’ et Il parle par des médiations diverses et formidables !

    Après la tempête intérieure de la décision, et le conseil fort inspiré d’un vieux moine, j’ai écrit à Pont et trois mois plus tard, je débarquais. C’était en 1979, il y a cette année 40 ans (déjà) ! Du séjour en juillet, je suis entré en octobre. Ce qui d’emblée m’a rejoint profondément, dans cette communauté, c’est l’amour des frères et sœurs pour le Seigneur et la charité mutuelle vécue, comme en une famille.

    La dimension juive ou de l’Orient chrétien, s’accordaient bien aussi à mes pôles d’intérêt. Quant à la vie mixte, cela m’allait bien. Sept mois après mon entrée, j’ai rejoint Jérusalem pour une année d’étude, puis suis descendu à Rome pendant trois ans pour poursuivre les études de théologie. Après, ce fut une litanie de destinations diverses du Liban (pendant la guerre), au Maroc, quelques années en France, puis le Gabon, le Rwanda, la Sicile…

    Voilà 33 ans j’étais ordonné prêtre : vicaire puis plus tard curé, dans le diocèse d’Albi, et pasteur en diverses pays ; Depuis sept ans maintenant, je me trouve donc dans l’Océan Indien, aujourd’hui curé de Terre Sainte (St Pierre) dans le sud de La Réunion ; Je m’y sens vraiment bien. Je vis, avec mes frères et sœurs sur notre foyer spirituel des Béatitudes de l’Eau vive, la prière, l’accueil, et les temps forts spirituels. La vie fraternelle est un cadeau précieux. L’universel m’attire, et La Réunion l’incarne en un microcosme humain, culturel et religieux extraordinaire : Je fais partie du Groupe de dialogue interreligieux (Hindous, Musulmans, Bahaïs… religions chinoises) depuis le début de mon arrivée, et suis délégué diocésain pour l’œuvre d’Orient pour soutenir les Chrétiens d’Orient.

    Dieu est vraiment fidèle. L’Eglise nous ouvre sur l’universel et la Communauté me permet de vivre cette dimension, à la fois apostolique et contemplative. Je rends grâce à Dieu, pour ces 40 années de belle aventure !

    Père Isaïe

    tanúvallomása

    Fr. Isaïe

    Eredetileg a párizsi régióból (Meaux) származom, ahol 15 éves koromig éltem. A családom katolikus volt és gyakorló katolikus. Bár serdülőkoromban “viharos” volt, az érettségiig a minor szemináriumba kerültem, a spirituálisoknál, délen. Ezek az évek kegyelmet jelentettek számomra, rendkívüli módon megnyíltam a misszió felé, és egy közeli kolostor látogatása megnyitotta számomra a szemlélődő életet. Röviden, ez egy “új” megtérés és egy elhívás megerősítése volt. Végül azonban a szívem a kolostorba való belépés és az első lépéseket tevő “új közösségek” egyike között szakadt el. Két év filozófia a párizsi Catho de Paris-ban, majd két év önkéntes munka a Mauritániai Iszlám Köztársaságban, és néhány barátomnak köszönhetően egy hétre a Pont-Saint-Esprit közösség vadonatúj házában találtam magam. Isten “kapcsolat”, és Ő különböző és félelmetes közvetítéseken keresztül beszél!

    A döntés belső vihara és egy öreg szerzetes nagyon ihletett tanácsa után írtam Pontba, és három hónappal később megérkeztem. Ez 1979-ben volt, idén 40 éve (már)! A júliusi tartózkodásból októberben léptem be. Ami azonnal mély benyomást tett rám ebben a közösségben, az a testvérek szeretete az Úr iránt, és a kölcsönös szeretet, amelyet úgy éltek meg, mint egy családban.

    A zsidó és a keleti keresztény dimenziók is jól illeszkedtek az érdeklődési körömhöz. Ami a vegyes életet illeti, nekem jól megfelelt. Hét hónappal a bevonulásom után egy évre Jeruzsálembe mentem tanulni, majd három évre lementem Rómába, hogy folytassam teológiai tanulmányaimat. Ezután különböző úti célok litániája következett Libanontól (a háború alatt) Marokkóig, néhány év Franciaországban, majd Gabon, Ruanda, Szicília…

    Az elmúlt hét évben az Indiai-óceánon voltam, most plébánosként Terre Sainte-ban (St Pierre), a Réunion-sziget déli részén; nagyon jól érzem magam ott. Élek, testvéreimmel és nővéreimmel együtt az Élő víz boldogságainak lelki otthonában, az imádságban, a fogadtatásban és a lelki csúcspontokban. A testvéri élet értékes ajándék. Az egyetemes vonz engem, és a Réunion-sziget ezt egy rendkívüli emberi, kulturális és vallási mikrokozmoszban testesíti meg: a vallásközi párbeszéd csoportjának (hinduk, muzulmánok, bahák, kínai vallások) tagja vagyok, mióta megérkeztem, és a Keleti Munka egyházmegyei küldöttje vagyok, hogy támogassam a keleti keresztényeket.

    Isten valóban hűséges. Az Egyház megnyit minket az egyetemes felé, és a Közösség lehetővé teszi számomra, hogy megéljem ezt a dimenziót, mind apostoli, mind kontemplatív módon. Hálát adok Istennek ezért a 40 évnyi gyönyörű kalandért!

    Isaiah atya

    témoignage de

    Fr. Jean-Marie

    Je suis de Suisse romande. Avant de rentrer à la Communauté, j’étais jeune mécanicien-autos, dans un garage qui préparait des véhicules pour le Paris-Dakar.

    C’est lors d’un pèlerinage pour les vocations en 1983 que j’ai entendu très clairement dans mon cœur, l’appel de Jésus à devenir prêtre. J’allais avoir vingt ans. La parole de Jésus brûlait mon âme. Durant cette journée de prière nous méditions un texte du Pape Jean-Paul II, qui s’exprimait en ces termes « Bien chers jeunes, je voudrais vous adresser un appel tout particulier : réfléchissez. Comprenez que je vous parle de choses très importantes. Il s’agit de consacrer sa vie entière au service de Dieu et de l’Eglise… Ouvrez votre cœur à la rencontre joyeuse avec le Christ ressuscité ! Permettez à la force de l’Esprit Saint d’agir en vous et de vous inspirer les justes choix pour votre vie… C’est peut-être toi que le Seigneur appelle… ». Sur ces paroles du pape, ma vocation a germé. Durant plus de quatre ans et demi j’ai lutté. Ma profession me plaisait énormément et je n’arrivais pas à me décider. C’est après un pèlerinage à Medjugorje que j’ai pu m’abandonner au projet que Le Seigneur avait sur moi.

    Je me suis trouvé de passage à Ars, sans savoir que la Communauté des Béatitudes y organisait un rassemblement. Le choc ! Les liturgies festives me remplissaient d’une joie incroyable. Une sœur qui m’invite à assurer un tour d’adoration en pleine nuit ! Cette demande m’honorait. Quand je me suis trouvé face à Jésus-Eucharistie, j’avais le sentiment d’être réellement à ma place. “Une communauté qui adore voilà ce qu’il me faut”. Après ce coup de foudre, j’ai approfondi cette “rencontre” en visitant la maison de Pont-Saint-Esprit. Tout simplement…

    Aujourd’hui, prêtre depuis 22 ans, je vis mon ministère sacerdotal en paroisse au service de la nouvelle évangélisation, entouré et aidé de mes frères et sœurs des Béatitudes. J’accorde une large place au service de la jeunesse. Notre maison paroissiale à Lausanne accueille un petit foyer d’étudiants. Avec eux, nous faisons du scoutisme et toutes sortes d’activités : camp en montagne, camp de ski, pèlerinage, JMJ, voyage humanitaire…

    Jésus nous appelle à des grands défis. Il compte aussi sur toi. Laisse ton empreinte dans ce monde. Il a besoin de la fraîcheur de tes jeunes années. “Viens suis-moi. Ensemble nous bâtirons la civilisation de l’Amour.”

    Frère Jean-Marie

    tanúvallomása

    Fr. Jean-Marie

    Francia nyelvű Svájcból származom. Mielőtt csatlakoztam a Közösséghez, fiatal autószerelő voltam egy garázsban, amely a Párizs-Dakar Rallyra készítette fel a járműveket.

    Egy 1983-as hivatásos zarándoklat során hallottam meg nagyon világosan a szívemben Jézus hívását, hogy pap legyek. Húszéves lettem volna. Jézus szava égett a lelkemben. Ezen az imanapon II. János Pál pápa szövegét hallgattuk meg, aki így szólt: “Kedves fiatalok, szeretnék egy nagyon különleges felhívást intézni hozzátok: gondolkodjatok. Értsétek meg, hogy nagyon fontos dolgokról beszélek nektek. Arról van szó, hogy egész életünket Isten és az Egyház szolgálatának szenteljük… Nyissátok meg szíveteket a feltámadt Krisztussal való örömteli találkozásra! Engedd, hogy a Szentlélek ereje munkálkodjon benned, és inspiráljon arra, hogy helyes döntéseket hozz az életedben… Talán te vagy az, akit az Úr hív…”. A pápa e szavaival megszületett a hivatásom. Több mint négy és fél évig küzdöttem. Nagyon szerettem a szakmámat, és nem tudtam dönteni. Egy medjugorjei zarándoklat után voltam képes arra, hogy átadjam magam annak a projektnek, amit az Úr nekem szánt.

    Ars-on átutazóban találtam magam, anélkül, hogy tudtam volna, hogy a Boldogságok Közössége találkozót szervez ott. Micsoda sokk! Az ünnepi liturgiák hihetetlen örömmel töltöttek el. Egy nővér, aki meghívott egy kör imádságra az éjszaka közepén! Megtiszteltetés volt számomra ez a kérés. Amikor az Eucharisztiában Jézus előtt találtam magam, úgy éreztem, hogy valóban ide tartozom. “Egy istentiszteleti közösségre van szükségem. Az első látásra való szerelem után elmélyítettem ezt a “találkozást” azzal, hogy meglátogattam a Pont-Saint-Esprit-i házat. Egész egyszerűen…

    Ma, 22 éve papként, egy plébánián élem papi szolgálatomat az új evangelizáció szolgálatában, a boldogságos testvéreim által körülvéve és segítve. Nagy helyet szánok az ifjúság szolgálatának. Lausanne-i gyülekezeti házunkban egy kis csoport diák lakik. Velük cserkészkedünk és mindenféle tevékenységet végzünk: hegyi tábor, sítábor, zarándoklat, WYD, humanitárius utazás….

    Jézus nagy kihívásokra hív minket. Rád is számít. Hagyj nyomot ezen a világon. Szüksége van a fiatalságod frissességére. “Gyere és kövess engem. Együtt fogjuk felépíteni a Szeretet civilizációját.

    Jean-Marie testvér

    témoignage de

    Fr. Johannes-Maria

    Je suis né et j’ai grandi à Berlin en Allemagne.

    Il y a maintenant 25 ans que je suis entré à la Communauté des Béatitudes. Pourtant rien ne m’y destinait. Avant cette nouvelle vie, j’avais commencé des études d’enseignement, avec des priorités bien claires : le sport et les activités physiques.

    À l’âge de 12 ans, j’ai commencé à pratiquer le bicross. Ça donne de l’adrénaline pur ! Pour moi c’était plus qu’un simple passe-temps libre. C’était ma vie. Je passais tout mon temps sur le vélo, y investissant tout mon argent et toute mon énergie. La compétition était devenue pour moi source de reconnaissance. Il fallait briller.

    Mais tout cela, pour gagner un petit trophée en métal et être acclamé après la compétition. Pourtant ces moments sont éphémères.

    Bien plus tard, j’ai réalisé que je me trouvais dans une recherche permanente de performances. Tout ce qui ne servait pas cet idéal, je le méprisais. Progressivement et sans y être vraiment conscient je perdais le sens de la vie et devenait de plus en plus solitaire. Intérieurement, j’avais même perdu ma famille.

    Mais Dieu est bon ! À travers des circonstances miraculeuses, le Seigneur m’a conduit à Medjugorje, en Bosnie-Herzégovine. C’est un sanctuaire marial visité par des millions de pèlerins du monde entier. J’y ai vécu une expérience forte avec le Dieu vivant.

    C’est très difficile de l’écrire en quelques mots, mais je peux simplement dire que je me suis rendu compte de mon égoïsme et de la froideur de mon cœur, en même temps que je découvrais l’amour ineffable de Dieu pour moi. Cette expérience m’a complètement changé !

    J’ai commencé une vie de prière régulière. Elle m’a permis de m’approcher de la vie ecclésiale. Puis je suis entrée à la Communauté des Béatitudes car il y avait en moi un profond désir de donner toute ma vie au Seigneur. J’y trouvé ma famille. J’y ai rencontré des frères et sœurs qui ont vécu des choses similaires avec Dieu. Je pouvais cheminer avec eux pour servir le Seigneur et servir l’Église.

    Et le temps passe vite… depuis je suis prêtre, j’essaye de rechercher les brebis perdues. Comme dans mon expérience, je souhaite leur parler de cette source profonde de bonheur que cherche chaque homme.

    Alors, n’hésite pas non plus à entrer en contact avec lui, à lui parler, à lui partager tes questions, tes soucis, tes problèmes, tes blessures. Et surtout prie-le de se manifester et de te montrer sa grande miséricorde pour toi.

    Frère Johannes Maria

     

    tanúvallomása

    Fr. Johannes-Maria

    Berlinben születtem és nőttem fel, Németországban.

    Immár 25 éve, hogy csatlakoztam a Beatitudes Közösséghez. Nem volt azonban a sorsom, hogy csatlakozzam a Közösséghez. Ezt az új életet megelőzően elkezdtem tanítani tanulni, és egyértelmű prioritásaim voltak: a sport és a testmozgás.

    12 éves koromban kezdtem el bicrossozni. Tiszta adrenalint ad! Számomra ez több volt, mint egy hobbi. Ez volt az életem. Minden időmet a kerékpáron töltöttem, minden pénzemet és energiámat befektetve. A verseny az elismerés forrása lett számomra. Ragyognom kellett.

    De mindez azért volt, hogy megnyerjünk egy kis fémkupát, és hogy a verseny után megéljenezzük őket. De ezek a pillanatok múlékonyak.

    Sokkal később jöttem rá, hogy állandóan a teljesítményre törekszem. Mindent, ami nem ezt az eszményt szolgálta, megvetettem. Fokozatosan és anélkül, hogy igazán tudatában lettem volna, elvesztettem az élet értelmét, és egyre magányosabb lettem. Belülről még a családomat is elvesztettem.

    De Isten jó! Csodálatos körülmények között az Úr elvezetett a bosznia-hercegovinai Medjugorjéba. Ez egy Mária-kegyhely, amelyet zarándokok milliói látogatnak a világ minden tájáról. Ott hatalmas élményem volt az élő Istennel.

    Nagyon nehéz erről néhány szóban írni, de csak annyit mondhatok, hogy rájöttem önzőségemre és szívem hidegségére, ugyanakkor felfedeztem Isten kimondhatatlan szeretetét irántam. Ez az élmény teljesen megváltoztatott!

    Rendszeres imaéletet kezdtem. Közelebb hozott az egyház életéhez. Aztán csatlakoztam a Boldogságok Közösségéhez, mert mély vágyat éreztem, hogy egész életemet az Úrnak szenteljem. Ott találtam meg a családomat. Találkoztam olyan testvérekkel, akik hasonló dolgokat tapasztaltak Istennel. Velük együtt járhattam, hogy szolgáljam az Urat és az egyházat.

    És az idő repül… mióta pap lettem, igyekszem megkeresni az elveszett bárányokat. Ahogyan az én tapasztalataim szerint is, szeretnék beszélni nekik a boldogságnak erről a mélységes forrásáról, amelyet minden ember keres.

    Ezért ne habozzatok kapcsolatba lépni vele, beszélni vele, megosztani vele kérdéseiteket, aggodalmaitokat, problémáitokat, sebeiteket. És mindenekelőtt kérjétek őt, hogy nyilvánítsa meg magát, és mutassa meg nektek nagy irgalmasságát irántatok.

    Johannes Maria testvér

     

    témoignage de

    Fr. Pierre-Marie

    Né à la fin de la guerre 39-45, dans une famille chrétienne, j’ai toujours désiré être missionnaire. Au petit séminaire, j’ai rencontré un Père blanc (missionnaire d’Afrique). Ce qui m’a attiré vers eux, c’est qu’« ils priaient et mangeaient ensemble », disaient déjà les martyrs de l’Ouganda : la mission en vie communautaire, pour témoigner du « voyez comme ils s’aiment ». J’ai été ordonné prêtre en 1974 et envoyé en mission dans le désert du Sahara. Au moment où la mission était mise en cause, j’ai fait l’expérience de l’Esprit Saint. Alors, avec d’autres Pères Blancs, nous avons fondé une petite fraternité de moines-missionnaires. Ce fut le début d’une expérience enthousiasmante : de nouveaux convertis, venus de l’islam, rencontraient le Christ, tandis que certains musulmans se retrouvaient autour de fr. Christian de Chergé et l’un de nous à Tibhirine, dans le lien de la Paix. Cette expérience n’a pu se poursuivre en Algérie, ni même comme Père Blanc. L’évêque qui nous accueilla, le Bx Mgr Pierre Claverie, nous accompagna alors jusqu’au Lion de Juda et l’Agneau immolé.

    Nous y sommes restés, car nous y avons trouvé la prière, la vie liturgique, une vie communautaire dans la simplicité et l’abandon. Et nous fûmes les deux premiers prêtres à rejoindre la Communauté ayant déjà une véritable expérience missionnaire.

    Aussi, la Communauté m’envoya, dès 1983, fonder au Liban, en pleine guerre, et par la suite dans bien d’autres pays et sur d’autres continents. Mon ministère est surtout marqué par la prédication à travers des retraites et de grandes évangélisations, la rencontre du monde musulman et l’accompagnement des convertis.

    Efforce-toi de saisir Celui qui t’a saisi (cf. Ph 3,12-14). « Ne ralentis pas ton élan, reste dans la ferveur de l’Esprit, sers le Seigneur » (cf. Rm, 12,11).

    Frère Pierre-Marie

    tanúvallomása

    Fr. Pierre-Marie

    A második világháború végén keresztény családban születtem, és mindig is misszionárius akartam lenni. A kisebb szemináriumban találkoztam egy fehér atyával (afrikai misszionárius). Ami engem vonzott bennük, az az volt, hogy “együtt imádkoztak és együtt ettek”, ahogy az ugandai vértanúk mondták: a küldetés a közösségi életben, a tanúságtétel, hogy “lássuk, hogyan szeretik egymást”. 1974-ben szenteltek pappá és küldtek misszióba a Szahara sivatagba. Egy olyan időszakban, amikor a missziót kihívások érték, megtapasztaltam a Szentlelket. Aztán más fehér atyákkal együtt megalapítottuk a missziós szerzetesek kis testvériségét. Ez egy izgalmas élmény kezdete volt: az iszlámból újonnan megtértek találkoztak Krisztussal, míg néhány muszlim Br. körül találkozott. Christian de Chergé és egyikünk Tibhirine-ben, a béke kötelékében. Ez a tapasztalat nem folytatódhatott Algériában, még fehér atyaként sem. A minket fogadó püspök, Pierre Claverie püspök elkísért minket Júda oroszlánjához és a feláldozott bárányhoz.

    Azért maradtunk ott, mert megtaláltuk az imádságot, a liturgikus életet, a közösségi életet az egyszerűségben és az elhagyatottságban. És mi voltunk az első két pap, akik csatlakoztak a Közösséghez, akiknek már volt valódi missziós tapasztalatuk.

    1983-ban a Közösség elküldött, hogy a háború közepén Libanonban alapítsak, majd számos más országba és kontinensre. Szolgálatomat mindenekelőtt a lelkigyakorlatokon és nagy evangelizációkban való prédikálás, a muszlim világgal való találkozás és a megtértek kísérése jellemzi.

    Törekedjetek megragadni Őt, aki megragadott benneteket (vö. Fil 3:12-14). “Ne lassítsatok, maradjatok a Lélek buzgóságában, szolgáljátok az Urat” (vö. Róm 12,11).

    Pierre-Marie testvér