Történetünk

A kezdetek

A Közösség 1973. május 25-én született meg, amikor Gérard és Jo Croissant, Mireille illetve Jean-Marc Hammel beültek egy pizzériába. Miután megtapasztalták a Szentlélek kiáradását a két fiatal házaspár feltette a kérdést: “Mi lenne, ha közösségben élnénk?” Az első keresztény közösségekhez hasonlóan elhatározták, hogy vagyonközösségben fognak élni. Lanza del Vasto, a Bárka közösség alapítója, akinél Gérard és Jo találkoztak, Louis Dallière és Thomas Roberts lelkészek, valamint Marthe Robin, a Foyers de Charité alapítója inspirálta őket.
TOVÁBB OLVASOM

« A hívek mind összetartottak, és mindenük közös volt. Birtokaikat és javaikat eladták, s az árát szétosztották, mindenkinek szükségéhez mérten. Naponta egy szívvel-lélekkel ott voltak a templomban, házanként végezték a kenyérszegést, örvendezve és a szív tisztaságával vették magukhoz az eledelt. »

Apostolok Cselekedetei 2, 44-46

tovább olvasom

AZ APOSTOLI ÉS MISSZIONÁRIUSI TÚLCSORDULÁS

1973 és 1981 között a Közösség alapvetően „szemlélődő” volt. A közösségi tagok nem nagyon mozdultak ki „a falakon kívülre”. Misszionáriusok voltak az imádságon keresztül, azáltal, hogy fogadtak mindenféle embereket, akiket vonzott a liturgia szépsége és a Közösség lelkisége. A vendégszeretetet és az alamizsnálkodást helyezik előtérbe, de befogadják a szegényeket, a kirekesztetteket és az élet sebesültjeit is.

Ezt az első „szemlélődő” szakaszt a Közösség apostoli és missziós tevékenysége követte. Ez a lendület az egész világon gyors növekedést eredményezett.

<« Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet ! »

Izajás 40, 1

« Kit küldjek ? »

Izajás 6, 8

Növekedési válság

A nagyon gyors bővülés ezen szakasza után a 2000-es években a Közösség növekedési válságba került. A kormányzási mód strukturális zavarai, a közösségi élet megtestesülése és az egyes életállapotok identitása mélyreható reformokra kényszerítették. Ugyanakkor megrázta három tagja által elkövetett szexuális visszaélések leleplezése. Ezután hosszú átszervezési folyamat kezdődött.
tovább olvasom

« Maranatha, jöjj el Uram Jézus ! »

Jelenések könyve 22, 20

Tovább olvasom

A "MEGSZENTELT ÉLET
EGYHÁZI CSALÁDJA" FELÉ

Ez az út 2011 júniusában tetőzött, amikor Le Gall püspök atya, Toulouse érseke, a Közösséget “egyházmegyei jogú krisztushívők hivatalos társulásává nyilvánította azzal a céllal, hogy a megszentelt élet egyházi családjává váljon.”

Ez az új intézményi szakasz alapvetően megváltoztatja a Közösség kormányzását, és lehetővé teszi az egyes életállapotok sajátosságainak tiszteletben tartását. Valójában három ágat hoztak létre: a megszentelt testvérek ágát, a megszentelt nővérek ágát és a laikus ágat. Minden egyes ágnak van egy elöljárója, aki felel annak életéért és a tagokért. Ez a három ág egyetlen közösségben egyesül, amelyet egy elnök irányít. Így az Egyházi Család egy kollegiális kormányzati formának ad helyet, amelyben a különböző életállapotok egyetértése szükséges.

Ezután 2020. november 12-én a megszentelt élet intézményeinek római dikasztériuma megadta Le Gall püspöknek a felhatalmazást, hogy a Nyolc Boldogság Közösségét egyházmegyei jogú “megszentelt élet egyházi családdá” emelje, amire december 8-án, a Szeplőtelen Fogantatás ünnepén került sor.
  • Üzenetküldésre vonatkozó adatkezelési tájékoztató
  • Kapcsolat

    • “Votre don sera reçu par la Fondation pour le Clergé, en faveur de la Communauté des Béatitudes et les données recueillies sur le formulaire de don serviront aux communications de la Communauté des Béatitudes et de la Fondation pour le Clergé.”

    I've read Know more

    les débuts

    La vie communautaire commence en 1974 dans la Drôme. Des amis rejoignent les deux couples et le petit groupe s’installe à Cordes-sur-Ciel (Tarn) dès 1975. C’est là que la Communauté est accueillie par Mgr Coffy, Archevêque d’Albi, qui l’accompagnera dans ses commencements.

    Dès le départ, les premiers communautaires sont conscients de répondre à un appel de Dieu, et que cette communauté naissante est son œuvre.

    Gérard est pasteur protestant, Jo est catholique et ils ont vécu en Israël. Les autres membres sont protestants. Rejoints par des catholiques qui demandent à faire partie de la Communauté, ils découvrent l’Eucharistie et la Vierge Marie, qui les amène à confesser individuellement la Foi catholique au cours des années 1974-1975.

    La Communauté, dont Gérard Croissant (qu’on appellera bientôt Éphraïm) est très tôt reconnu comme le fondateur principal, prend le nom de « Communauté du Lion de Juda et de l’Agneau Immolé ». Lire plus sur le nom de la Communauté.

    La première intuition fondatrice – la vie communautaire à l’image des premières communautés chrétiennes, dans un ardent désir de hâter la venue du Christ dans la gloire – va rapidement s’enrichir d’éléments constitutifs de la spiritualité de la communauté : union à Dieu, mystère d’Israël, spiritualité de l’Orient chrétien, souci de l’unité de l’Église, consécration à la Vierge Marie…

    La Communauté ne comprend alors que des laïcs, mariés ou célibataires. Assez rapidement, certains célibataires reçoivent un appel à la vie consacrée. C’est ainsi que dès 1978, sont célébrées les premières consécrations (par les trois vœux de pauvreté, chasteté et obéissance). Parallèlement, les premières ordinations de prêtres et de diacres permanents ont lieu. La Communauté s’ouvre ainsi à un autre aspect fondamental de son charisme : la « communion des états de vie. » (La vie communautaire rassemblant des „états de vie” différents : laïcs mariés ou célibataires, consacrés et clercs).

    Aujourd’hui, l’Église reconnaît la « communion des états de vie » comme le charisme premier de la Communauté. Celui-ci reflète le mystère trinitaire de l’Église comme une communauté de personnes différentes, chacune avec une vocation unique, partageant la même grâce baptismale, tous enfants de Dieu appelés à la sainteté.

    À ces débuts centrés sur la vie communautaire et une vie contemplative forte, succède un appel apostolique et missionnaire qui va engendrer une croissance rapide de la Communauté.

    DÉBORDEMENT APOSTOLIQUE ET MISSIONNAIRE

    Compassion et évangélisation sous toutes ses formes

    En 1981, l’appel vient d’Afrique : une fondation au Maroc, dans un pays musulman, et la gestion de l’hôpital de Kabinda, en République démocratique du Congo.

    Durant l’été 1981, un premier camp pour adolescents est organisé, prémisse de l’apostolat Espérance-Jeunes, ainsi que de nombreuses activités pour les jeunes (pèlerinages, parcours de discernement, écoles de vie, coopération missionnaire, etc.)

    La Communauté entreprend également un travail d’évangélisation par le biais des médias :

    • 1981, création de Diakonia pour évangéliser par les cassettes audio.
    • 1983, publication d’une revue mensuelle de vie spirituelle (Feu et lumière) et lancement d’une radio chrétienne diocésaine : Radio Ecclésia.
    • et en 1984, création d’une maison d’édition (Éditions des Béatitudes).

    En 1983, est fondée la maison de Nouan-le-Fuzelier, dont la mission principale consiste dans l’accueil et la prédication de retraites, récollections et rassemblements.

    La même année, les premières sessions d’été sont également organisées, d’abord à Ars (1983 et 1984), puis à Lourdes et enfin à Lisieux (depuis 1992). Ces sessions attirent un grand nombre de personnes, notamment celles qui sont éloignées de la foi.

    En 1985, la Communauté lance les „Routes du Seigneur” pour aller à la rencontre des jeunes déchristianisés : missions sur les plages en été, dans les établissements scolaires et les paroisses. En 1990, la Communauté a fondé une maison pour la formation des frères et des sœurs (et des jeunes, dans une école de la Charité) en vue de l’évangélisation des jeunes.

    Avant la chute du mur de Berlin, la Communauté organise des missions humanitaires et d’évangélisation au-delà du „rideau de fer”, en URSS, en Hongrie, en Tchécoslovaquie…

    L’ouverture internationale de la Communauté

    Cet élan missionnaire et apostolique entraine un déploiement international. Après les premières fondations à l’étranger (Israël en 1975, Maroc, Italie et République démocratique du Congo, Liban en 1983, Afrique centrale en 1985, Allemagne en 1986, Gabon en 1987, Medjugorje en 1989), la période 1990-2000 est marquée par de nombreuses fondations en France et dans le monde. De nombreux évêques du monde entier sollicitent l’implantation de la Communauté dans leur diocèse. Ainsi, ont lieu les fondations en Tchèquie, en Hongrie, au Pérou, en Nouvelle-Zélande, au Mexique, au Mali, au Vietnam, aux États-Unis…

    Du „Lion de Juda” aux „Béatitudes”

    Dans ce contexte d’effervescence fondatrice, la mention du Lion de Juda dans le nom de la Communauté n’est pas comprise dans certains des pays où elle s’implante. C’est pourquoi elle prend le nom de Communauté des Béatitudes en 1991. Lire plus sur le nom de la Communauté.

    cRISE DE CROISSANCE

    Un chemin de maturation ecclésiale

    Malgré le formidable développement des vingt-cinq premières années, en l’an 2000, le statut ecclésial de la Communauté est encore celui d’Association privée de fidèles de droit diocésain rattachée au diocèse d’Albi.

    En 2002, la Communauté est érigée en Association privée internationale de fidèles de droit pontifical, pour une période ad experimentum de cinq ans.

    En 2007, le président du Conseil Pontifical pour Laïcs dont dépend la Communauté, l’invite à une profonde réflexion sur son identité et sa structure canonique.

    En décembre 2007, le président du Conseil Pontifical pour les Laïcs envoie à la Communauté des « directives ». Celles-ci ont pour « objectif fondamental d’aider les différents états de vie qui ont part au charisme de la Communauté à le vivre dans toute sa plénitude, tout en respectant en même temps les caractéristiques essentielles de chaque état de vie dans l’Église ».

    La première directive interroge le statut des nombreux consacrés dans la Communauté. La deuxième questionne la mixité de vie au sein des maisons de la Communauté. La troisième porte sur la place des familles dans la Communauté. Enfin, la quatrième directive concerne les activités touchant la guérison intérieure.

    Pour faire simple, la question qui se pose est celle-ci : la Communauté qui compte en son sein tous les états de vies (couples, célibataires laïcs, frères et sœurs consacrés, prêtres…) est-elle une réalité « laïque » ou « consacrée » ?

    Un vaste processus de discernement, qui ne va pas sans tensions internes, est entamé. Dans ce contexte, le Saint-Siège nomme frère Henry Donneaud, o.p., Commissaire pontifical en octobre 2010. Il devient ainsi le supérieur général de la Communauté avec pleins pouvoirs pour la gouverner.

    Ce processus aboutit à la décision d’engager la Communauté sur le chemin d’une structuration comme « Famille ecclésiale de vie consacrée». Il s’agit d’un institut de vie consacrée unissant dans une même structure canonique dépendant du Dicastère pour les Instituts de Vie Consacrée et Sociétés de vie apostolique, les membres consacrés, clercs et laïcs.

    Des révélations d’abus

    Parallèlement à cette crise de croissance, les années 2007 à 2011 sont marquées par la découverte et la dénonciation d’abus d’ordre sexuel et de graves manquements commis par trois personnes marquantes, dont le fondateur de la Communauté. Ces révélations vont susciter la consternation parmi ses membres et entraîner un déchaînement médiatique.

    Un communiqué de presse est publié en novembre 2011, dans lequel la Communauté reconnaît ses erreurs et demande pardon aux personnes qui ont subi des abus en son sein. La Communauté des Béatitudes, dans sa forme et ses statuts, s’engage à tout faire au cœur de l’Église et sous sa conduite, pour que de telles dérives ne se reproduisent plus.

    VERS LA « FAMILLE ECCLÉSIALE DE VIE CONSACRÉE »

    Au cours des années 2011-2015, la mise en œuvre des nouveaux Statuts mobilise beaucoup d’énergies. Durant cette période, de gros efforts en matière de formation des membres et des responsables sont également réalisés.

    En 2015, puis 2019, se tiennent les premières Assemblées générales électives selon les nouveaux Statuts de la Communauté.

    Ce processus aboutit le 8 décembre 2020 à l’érection de la Communauté des Béatitudes en « Famille ecclésiale de vie consacrée ». La Communauté des Béatitudes est l’une des premières grandes communautés à adopter ce statut canonique. Celui-ci permet de conjuguer la communion entre les différents états de vie, les lois essentielles de la vie consacrée et les spécificités de l’état de vie des laïcs, dans une seule communauté partageant le même charisme, la même spiritualité et la même mission.

    A KEZDETEK

    A közösségi élet 1974-ben kezdődött Drôme-ban. A két házaspárhoz barátok csatlakoztak, és a kis csoport 1975-ben Cordes-sur-Cielben (Tarn) telepedett le. Itt fogadta a közösséget Coffy püspök atya, Albi érseke, aki kísérte a Közösséget a kezdetekben.

    Az első közösségi tagok kezdettől fogva tudatában voltak annak, hogy Isten hívására válaszolnak, és hogy ez a születendő közösség az ő műve.

    Gérard protestáns lelkész, Jo katolikus. Izraelben éltek. A többi tag protestáns. A Közösséghez csatlakozni kívánó katolikusokkal együtt felfedezték az Eucharisztiát és Szűz Máriát, ami 1974-1975-ben arra késztette őket, hogy egyénileg megvallják a katolikus hitet.

    A Közösség, amelynek fő alapítójaként hamarosan Gérard Croissant-t (akit Efraimnak neveztek el) ismerték el, a “Júda Oroszlánja és az Áldozati Bárány Közösség” nevet vette fel. Bővebben a Közösség nevéről.

    Az első alapítói intuíció – közösségi élet az első keresztény közösségek mintájára, lelkes vágy Krisztus dicsőséges eljövetelének meggyorsítására– gyorsan gazdagodott a közösség lelkiségét alkotó elemekkel: az Istennel való egyesülés, Izrael misztériuma, a keresztény Kelet lelkisége, az Egyház egysége, Szűz Máriának való szentelődés…

    A Közösség akkoriban csak laikusokból állt, házasokból és egyedülállókból. Néhány egyedülálló ember hamarosan meghívást kapott a megszentelt életre. Így 1978-ban került sor az első szentelésekre (a szegénység, a tisztaság és az engedelmesség hármas fogadalmával). Ugyanekkor került sor az első pap- és állandó diakónusszentelésekre. A Közösség így megnyílt karizmájának egy másik alapvető aspektusa felé: az “életállapotok kommuniója” felé. (A közösségi élet különböző “életállapotokat” egyesít: házas vagy egyedülálló laikusok, megszentelt életűek és klerikusok).

    Ma az egyház az “életállapotok kommunióját” ismeri el a Közösség elsődleges karizmájaként. Ez tükrözi az Egyház szentháromságos misztériumát, mint egy különböző személyekből álló közösség, amelyben mindannyian egyedi hivatással rendelkeznek, de ugyanabban a keresztségi kegyelemben osztoznak, és mindannyian Isten szentségre hívott gyermekei.

    E kezdetekből, amelyek középpontjában a közösségi élet és az erős szemlélődő élet állt, apostoli és missziós elhívás következett, amely a Közösség gyors növekedéséhez vezetett.

    APOSTOLI ÉS MISSZIÓS TÚLCSORDULÁS

    Az együttérzés és az evangelizáció minden formája

    1981-ben két misszió is elindult Afrikában: egy alapítás Marokkóban, egy muzulmán országban, és a Kongói Demokratikus Köztársaságban lévő Kabinda kórház vezetése.

    1981 nyarán szervezték meg az első tábort a tinédzserek számára, amely az Ifjúság-Reménye apostoli mű előzménye volt, és számos programot kínáltak a fiatalok számára (zarándoklatok, megkülönböztetési kurzusok, életiskolák, missziós együttműködés stb.).

    A Közösség a médián keresztül is megkezdte az evangelizációt:

    1981: a Diakonia megalapítása a hangkazettákon keresztül történő evangelizáció érdekében.
    1983: a lelki életről szóló havilap (Feu et lumière) kiadása és az egyházmegyei keresztény rádióállomás, a Radio Ecclésia elindítása.
    1984: Az Éditions des Béatitudes kiadó megalapítása.
    1983-ban megalapították a Nouan-le-Fuzelier házat, amelynek fő feladata a lelkigyakorlatok, lelki napok és táborok szervezése és fogadása.

    Ugyanebben az évben került sor az első nyári nagy összejövetelre is, először Ars-ban (1983 és 1984), majd Lourdes-ban, végül Lisieux-ben (1992-től). Ezek az találkozások nagyszámú embert vonzottak, különösen azokat, akik távol álltak a hittől.

    1985-ben a Közösség elindította az „Úr útjait” elnevezésű programot, hogy elérje a kereszténységtől eltávolodott fiatalokat: missziókat tartottak a nyári strandokon, iskolákban és plébániákon. 1990-ben a Közösség alapított egy házat a testvérek és fiatalok képzésére, a fiatalok evangelizálása céljából.

    A berlini fal leomlása előtt a Közösség humanitárius és evangelizációs missziókat szervezett a „vasfüggönyön” túl, a Szovjetunióban, Magyarországon, Csehszlovákiában…

    A Közösség nemzetközi terjeszkedése

    Ez a missziós és apostoli lelkület nemzetközi terjesztéshez vezetett. Az első külföldi alapítások után (Izrael 1975-ben, Marokkó, Olaszország és a Kongói Demokratikus Köztársaság, Libanon 1983-ban, Közép-Afrika 1985-ben, Németország 1986-ban, Gabon 1987-ben, Medjugorje 1989-ben) az 1990-2000 közötti időszakot számos alapítás jellemezte Franciaországban és szerte a világon. Számos püspök hívta a Közösséget a világ minden tájáról egyházmegyéjébe. Így került sor alapításokra Csehországban, Magyarországon, Peruban, Új-Zélandon, Mexikóban, Maliban, Vietnamban, az Egyesült Államokban,…

    A „Júda Oroszlánjától” a „Nyolc Boldogságig

    Az alapítói pezsgésnek volt egy olyan tapasztalata is, hogy a Közösség eredeti neve (Júda Oroszlánja és az Áldozati Bárány Közösség) sok országban nem volt igazán érthető. Ezért vettük fel 1991-ben a Nyolc Boldogság Közösség nevet. Bővebben a Közösség nevéről.

    NÖVEKEDÉSI VÁLSÁG

    Az egyházi érés útja

    Az első huszonöt év hatalmas fejlődése ellenére 2000-ben a Közösség egyházi státusza még mindig az Albi egyházmegyéhez tartozó egyházmegyei jogú krisztushívők magántársulása volt.

    2002-ben a Közösség a krisztushívők pápai jogú nemzetközi magántársulása lett, ad experimentum öt évre.

    2007-ben a Laikusok Pápai Tanácsának elnöke mélyreható reflexióra hívja a Közösséget identitásáról és kánoni struktúrájáról.

    2007 decemberében a Laikusok Pápai Tanácsának elnöke „irányelveket” küldött a Közösségnek. Ezek „alapvető célja, hogy segítsék a Közösség karizmájában osztozó különböző életállapotokat abban, hogy azt teljes teljességében megélhessék, ugyanakkor tiszteletben tartva az egyházon belüli élet minden egyes állapotának alapvető jellemzőit”.

    Az első irányelv a Közösségben élő számos megszentelt személy státuszát kérdőjelezte meg. A második a közösségi házak összetételére vonatkozott. A harmadik a családok Közösségen belüli helyzetét érintette. Végül a negyedik irányelv a belső gyógyítással kapcsolatos tevékenységekről szólt.

    A legfőbb kérdés a következő volt: a Közösség, amely magában foglalja minden életállapotot (házaspárok, egyedülálló laikusok, megszentelt testvérek, papok), „laikus” vagy „megszentelt” valóság?

    Elkezdődött egy hatalmas, belső feszültségektől sem mentes megkülönböztetési folyamat. Ebben az összefüggésben a Szentszék 2010 októberében Henry Donneaud testvért nevezte ki pápai komisszáriusnak. Ő lett a Közösség általános elöljárója, aki teljes jogkörrel rendelkezett a Közösség irányítására.

    Ez a folyamat vezetett ahhoz a döntéshez, hogy a Közösség később a „megszentelt élet egyházi családjává” válhasson.

    Visszaélések feltárása

    Ezzel a növekedési válsággal párhuzamosan a 2007 és 2011 közötti éveket három prominens személy – köztük a Közösség alapítója – által elkövetett szexuális visszaélések és súlyos bűnök feltárása és feljelentése jellemezte. Ezek a leleplezések megdöbbenést váltottak ki a tagok körében, és a médiát is felbolydították.

    2011 novemberében sajtóközleményt adtak ki, amelyben a Közösség elismerte hibáit, és bocsánatot kért azoktól, akik visszaéléseket szenvedtek el benne. A Nyolc Boldogság Közösség, formája és Általános Szabályzata szerint, mindent megtesz az Egyház szívében és annak vezetése alatt, hogy ilyen visszaélések ne ismétlődhessenek meg.

    « A MEGSZENTELT ÉLET EGYHÁZI CSALÁDJÁVÁ» VÁLNI

    A 2011-2015 közötti időszakban az új Általános Szabályzat végrehajtása sok energiát mozgósított. Ebben az időszakban a tagok és a vezetők képzésére is nagy hangsúlyt fektettek.

    2015-ben, majd 2019-ben tartották az első választási közgyűléseket az új Általános Szabályzat szerint.

    Ez a folyamat vezetett ahhoz, hogy 2020. december 8-án a Nyolc Boldogság Közösséget  a megszentelt élet egyházi családjává nyilvánították. A Nyolc Boldogság Közösség az egyik első nagy közösség, amely elfogadta ezt a kánoni státuszt, amely lehetővé teszi, hogy a különböző életállapotok, a megszentelt élet alapvető törvényei és a laikusok életállapotának sajátosságai egyetlen közösségben egyesüljenek, amelyben ugyanaz a karizma, ugyanaz a lelkiség és ugyanaz a küldetés érvényesül.