A NYOLC BOLDOGSÁG CSALÁDJA

A Nyolc Boldogság Közösség három ágból áll :

  • férfi szerzetes ág
  • női szerzetes ág
  • laikus ág, melynek tagjai házasok és egyedülállók
A három ág tagjai és a külső tagok együtt alkotják a Nyolc Boldogság Családot.

 

A FÉRFI SZERZETESEK

SZERZETESEK & PAPOK

MEGNÉZEM

A NŐI SZERZETESEK

NŐVÉREK

MEGNÉZEM

A LAIKUS ÁG TAGJAI

HÁZASOK & EGYEDÜLÁLLOK

MEGNÉZEM

A KÜLSŐ

TAGOK

MEGNÉZEM

SZEMÉLYES

TANÚSÁGTÉTELEK

MEGNÉZEM

MÉG

LELKISÉGÜNK
  • Üzenetküldésre vonatkozó adatkezelési tájékoztató
  • Kapcsolat

    • “Votre don sera reçu par la Fondation pour le Clergé, en faveur de la Communauté des Béatitudes et les données recueillies sur le formulaire de don serviront aux communications de la Communauté des Béatitudes et de la Fondation pour le Clergé.”

    I've read Know more

    Télécharger

    LE CALENDRIER DE L'AVENT

    Pour commencer l'avent, découvrez notre calendrier de l'avent :

    À IMPRIMER ET PLIER
    EN NUMÉRIQUE

    témoignage de

    Fr. Jean-Paul du Christ Rédempteur

    Le frère Jean-Paul a été ordonné prêtre le 26 juin 2021 à Libreville (Gabon). Médecin de formation, Fr. Jean-Paul a senti l’appel du Christ à devenir médecin des âmes… Actuellement en mission dans notre maison de Zug en Suisse allemande, il nous livre le témoignage de sa vocation en vidéo.

    POUR ALLEZ PLUS LOIN

    témoignage de

    Jaime et Laurence

    Nous sommes mariés et avons trois enfants de 15 à 9 ans. Nous sommes d’origine française, italienne et espagnole ! Nous sommes actuellement en mission à la Réunion. Entrés à la Communauté en 1995 et 1996, comme célibataires tous les deux, et après notre rencontre, nous nous sommes fiancés et mariés à la Communauté.

    En 2002 nous avons voulu prendre le temps de construire notre famille et après treize années, nous avons réintégré la Communauté. Les différentes modalités de vie communautaire sont bien adaptées à notre vie familiale et nous pouvons pleinement y servir le Seigneur.

    Nous vivons dans une maison qui se trouve à sept minutes à pied du foyer des frères. Cette proximité géographique est capitale pour nous et nous permet de participer aux offices et à la vie fraternelle de manière très souple par rapport à notre organisation familiale. Le foyer communautaire demeure le lieu de la communion (vie de prière, temps fraternels et missionnaires). La communion des états de vie est un véritable défi à relever aujourd’hui et demain pour évangéliser et annoncer la bonne nouvelle du Christ.

    Nous sommes, pour Jaime, professeur d’espagnol, et pour Laurence, formatrice et consultante en communication. Notre vie professionnelle nous permet de subvenir aux besoins de notre famille, mais est aussi une mission, celle de témoigner de notre foi par des gestes, des actes et des paroles simples.

    La vie avec le Seigneur est une aventure extraordinaire !

    Jaime et Laurence

    POUR ALLEZ PLUS LOIN

    TANÚSÁGTÉTEL

    Jaime és Laurence

    Házasok vagyunk, és három gyermekünk van (9-től 15 évesig). Francia, olasz és spanyol felmenőink vannak; jelenleg a Réunion-szigeten élünk, missziósként. Mindketten egyedülállóként léptünk be a Közösségbe, 1995-ben illetve 1996-ban; itt ismertük meg egymást és házasodtunk össze.

    2002-ben úgy döntöttünk, a családunk építésére szeretnénk fókuszálni, ezért egy időre elhagytuk a Közösséget – majd 13 évvel később visszatértünk. A közösségi élet különböző területei jól összeegyeztethetők a családi életünkkel, és ez segít, hogy mindenben Istent tudjuk szolgálni.

    A házunk gyalog mindössze 7 percre van a Közösség házától, ahol a testvérek laknak. Ez a földrajzi közelség sokat jelent nekünk, és lehetővé teszi, hogy a családi programjaink mellett részt vegyünk a liturgiákon és a testvéri életben. A Közösség háza az imádság, a testvéri találkozások és a missziók által a kommunió helye számunkra. Az életállapotok egysége nagy erőforrás lehet napjainkban, hogy megerősödjünk az evangelizációban és Krisztus örömhírének hirdetésében.

    Jaime spanyoltanár, Laurence pedig edző és kommunikációs tanácsadó. A tanári állásunk nem csak azt teszi lehetővé, hogy eltartsuk a családunkat: misszió is, alkalom, hogy tetteink és szavaink által tanúságot tegyünk a hitünkről.

    Hatalmas kaland az élet az Úrral!

    Jaime és Laurence

    TOVÁBB

    témoignage de

    Sr Eva de Jésus

    Je suis autrichienne et cela fait vingt-deux ans déjà que je suis entrée à la Communauté des Béatitudes.

    Avant de suivre l’appel de Jésus, j’étais étudiante en droit en vue de rentrer dans une école diplomatique. Le Seigneur s’est bien servi de mon attirance pour les différents pays et cultures, pour faire de moi son ambassadrice… au Pérou, en proclamant son amour comme missionnaire.

    Comment est-ce arrivé ? Mon chemin vers la vie consacrée a commencé avec une messe célébrée par la Communauté des Béatitudes à Lisieux. Touchée par la beauté de la liturgie, par la joie des consacrés qui chantaient et dansaient devant Dieu, j’ai tout de suite su que Jésus m’invitait aussi à participer à cette joie.

    Une sœur consacrée m’a donné une brochure de la mission de la Communauté au Pérou. Il faut dire que je cherchais déjà depuis un bon moment un lieu pour faire une expérience missionnaire. C’est là que mon aventure avec Jésus a commencé !

    Après une expérience comme « volontaire », j’ai décidé de rentrer dans la Communauté au Pérou. Après plusieurs séjours dans divers pays au service de l’évangélisation, je suis de retour au Pérou. Je ne peux qu’admirer la fidélité de Dieu, son amour qui me porte et la joie d’avoir donné ma vie à Jésus.

    Je peux voir chaque jour les merveilles que Dieu fait dans la vie des pauvres qui crient vers lui. Jésus est présent : Il console les affligés, Il rend fort les faibles, Il guérit les cœurs brisés, Il donne espérance où il y a découragement. Ma joie, c’est d’être son petit instrument, témoin de sa miséricorde et de la joie qu’il y a de donner sa vie à Jésus !

    Sœur Eva de Jésus

    POUR ALLEZ PLUS LOIN

    TANÚSÁGTÉTEL

    Jézusról nevezett Éva nővér

    Osztrák vagyok, és már 22 éve, hogy csatlakoztam a Nyolc Boldogság Közösséghez.

    Mielőtt követtem Jézus hívását, joghallgató voltam, aki diplomáciai iskolába akart menni. Az Úr jól használta ki a különböző országok és kultúrák iránti vonzalmamat, hogy az Ő nagykövetévé tegyen… Peruban, misszionáriusként hirdetve az Ő szeretetét.

    Hogyan történhetett ez? A megszentelt élet felé vezető utam egy misével kezdődött, amelyet a Nyolc Boldogság Közösség Lisieux-en ünnepelt. A liturgia szépsége, a megszentelt személyek öröme, akik énekeltek és táncoltak Isten előtt, megérintett, és azonnal tudtam, hogy Jézus meghívott, hogy vegyek részt ebben az örömben.

    Egy megszentelt nővér adott nekem egy szórólapot a Közösség perui missziójáról. Már egy ideje kerestem egy helyet, ahol missziós tapasztalatokat szerezhetek. Itt kezdődött az én kalandom Jézussal!

    Egy „önkéntes” tapasztalat után úgy döntöttem, hogy csatlakozom a perui közösséghez. Az evangelizáció szolgálatában különböző országokban eltöltött idő után ismét Peruban vagyok. Csak csodálni tudom Isten hűségét, szeretetét, amely hordoz engem, és azt az örömöt, hogy életemet Jézusnak adtam.

    Minden nap látom, hogy Isten milyen csodákat tesz a hozzá kiáltó szegények életében. Jézus jelen van: megvigasztalja a szenvedőket, megerősíti a gyengéket, meggyógyítja a megtört szívűeket, reményt ad ott, ahol csüggedés van. Az én örömöm az, hogy az ő kis eszköze lehetek, tanúja az ő irgalmának és annak az örömnek, hogy az ember átadja az életét Jézusnak!

    Jézusról nevezett Éva nővér

    TOVÁBBMENNI

    témoignage de

    Fr. Nathanaël

    Parisien, je suis entré à la Communauté à l’âge de 24 ans après une maîtrise de philosophie et des études de finance.

    Je me souviens de mon premier appel qui remonte à l’âge de 7 ans. C’était alors un appel à la vie consacrée. Sans la connaître, j’avais vraiment fait mienne cette citation du Curé d’Ars : « il n’y a pas de plus grand bonheur sur terre que d’aimer Dieu et de savoir qu’il nous aime ». Ce désir du plus grand bonheur, dans la consécration, est toujours resté au plus profond de mon cœur, même quand plus tard, j’ai pensé au mariage.

    C’est à 24 ans, comme une évidence, que j’ai tout quitté pour répondre à cet appel : famille, pays, culture, amis et petite amie, travail. Je suis rentré à la Communauté des Béatitudes en… Côte d’Ivoire, dans une mission catholique. C’est là que mon appel au sacerdoce est né, en voyant combien les gens avaient « besoin des sacrements ».

    Depuis, j’ai beaucoup voyagé : six ans en Afrique (Côte d’Ivoire, Rwanda, Gabon), Israël, Rome, Toulouse, Denver dans le Colorado… Et oui, les quatre continents ! C’est l’un des aspects de la Communauté que je préfère : l’internationalité. La Communauté m’a donné l’occasion de rencontrer le peuple de Dieu dans son universalité, et de le rencontrer en vérité, en profondeur. Comme frère et comme prêtre, on partage le plus intime de la vie des gens : leurs joies, leurs détresses, etc. On est là présent aux moments les plus heureux de leur vie (mariage, naissances, etc.) comme aux plus durs (décès…). Quelle grâce, et quelle richesse !

    Je peux témoigner que le Seigneur dit vrai lorsqu’Il promet le centuple en frères, sœurs, maisons… à ceux qui auront tout quitté pour Le suivre. Il m’a comblé bien au-delà de ce que j’aurais pu rêver. Depuis onze ans à Denver dans le Colorado, je reviens en France cette année, pour un nouveau service : celui de de notre maison et paroisse parisienne à Maisons Alfort. Après tant d’années à l’étranger, je reviens servir “mon” peuple qui en a tant besoin.

    Tu discernes un appel ? Alors je voudrais simplement te dire : si tu es baptisé, écoute ton cœur, et non tes peurs. Avance en eau profonde, Il sera fidèle.

    Frère Nathanaël

    POUR ALLEZ PLUS LOIN

    TANÚSÁGTÉTEL

    Nathanael atya

    Párizsi származású vagyok, 24 évesen csatlakoztam a Közösséghez, miután diplomát szereztem filozófiából és pénzügyi tanulmányokat folytattam.

    Emlékszem az első hívásomra 7 éves koromban. Ez egy hívás volt a megszentelt életre. Anélkül, hogy tudtam volna, valóban magamévá tettem ezt a Curé d’Ars-tól származó idézetet: „Nincs nagyobb boldogság a földön, mint szeretni Istent, és tudni, hogy ő szeret minket”. Ez a vágy a legnagyobb boldogságra, a megszentelődésre, mindig mélyen a szívemben maradt, még akkor is, amikor később a házasságra gondoltam.

    24 évesen hagytam ott mindent, hogy válaszoljak erre a hívásra: családot, országot, kultúrát, barátokat, barátnőt, munkát. Csatlakoztam a Nyolc Boldogság Közösséghez Elefántcsontparton, egy katolikus misszióban. Ott született meg a papi hivatásom, amikor láttam, hogy az embereknek mennyire „szükségük van a szentségekre”.

    Azóta rengeteget utaztam: hat évet Afrikában (Elefántcsontpart, Ruanda, Gabon), Izraelben, Rómában, Toulouse-ban, Denverben, … És igen, a négy kontinensen! Ez az egyik kedvencem a Közösségben: a nemzetköziség. A Közösség lehetőséget adott arra, hogy Isten népével egyetemességében, igazságában, mélységében találkozzam. Testvérként és papként osztozunk az emberek életének legintimebb részében: örömeikben, szorongásaikban, stb. Ott vagyunk életük legnehezebb pillanataiban. Jelen vagyunk életük legboldogabb pillanatainál (esküvők, születések stb.) és a legnehezebbeknél (halálesetek…) egyaránt. Micsoda kegyelem, és micsoda gazdagság!

    Tanúsíthatom, hogy az Úr igazat beszél, amikor százszorosát ígéri testvérekben, nővérekben, házakban… azoknak, akik mindent elhagytak, hogy Őt kövessék. Ő messze túl teljesített nekem, mint amiről álmodni mertem volna. A coloradói Denverben eltöltött tizenegy év után idén visszatérek Franciaországba, egy új szolgálatra: a párizsi házunk és egyházközségünk Maisons Alfort-i szolgálatára. Annyi év külföldön töltött idő után visszatérek, hogy az „én” népemet szolgáljam, akiknek nagy szükségük van rá.

    Érzékeled a hívást? Akkor csak annyit szeretnék mondani nektek: ha meg vagytok keresztelve, hallgassatok a szívetekre, és ne a félelmeitekre. Menj ki a mély vízbe, Ő hűséges lesz.

    Nathanael atya

    TOVÁBBMENNI

    témoignage de

    Valérie

    Originaire de Paris, je suis entrée à la Communauté il y a une vingtaine d’années. Je finissais mes études en Lettres modernes et en Histoire à la Sorbonne.

     

    J’avais tout pour être heureuse mais je cherchais désespérément un sens à ma vie. J’avais juste oublié l’essentiel : Dieu.

    La Sainte Vierge est venue me chercher dans toutes mes impasses et a commencé à me conduire pas à pas pour me faire revenir à l’Eglise et me permettre de découvrir la Communauté. Inscrite à un camp de jeunes au Liban pendant l’été 1997, ce fut une expérience décisive suivie rapidement d’une année Nazareth (un temps pour Dieu proposé aux jeunes pour discerner leur vocation).

    J’ai senti clairement un appel aux Béatitudes car, aspirant à l’union à Dieu à l’école du Carmel, j’étais très attirée par la spiritualité mariale et la beauté de la liturgie. J’y ai découvert la joie de la vie fraternelle et l’accueil des pauvres, une vie simple et sobre comme remède au matérialisme, le tout cimenté par la prière liturgique et l’adoration eucharistique. Bref, tout me semblait familier et attirant. Une évidence s’est vite imposée à moi : après deux années de recherche, j’avais enfin trouvé ma famille spirituelle.

    Aujourd’hui, je vis mon appel communautaire au sein de la Branche laïque en ayant fait un vœu de célibat pour le Royaume. Cet appel me permet de vivre ma consécration et d’être pleinement épouse du Christ dans un discret témoignage, tout en exerçant un métier que j’aime.

    Je travaille en effet aux Editions des Béatitudes à Nouan-le-Fuzelier. Un cadeau vraiment providentiel car, à la fin de mes études littéraires, je me destinais justement aux métiers de l’édition… Le Seigneur m’a redonné cela après m’avoir demandé de tout quitter pour Le suivre. C’est une grande joie de pouvoir vivre l’intégralité de la vie communautaire tout en exerçant sur place un métier sur mesure ! Ce travail est aussi l’occasion de pouvoir participer à une œuvre d’évangélisation par le media du livre qui m’a toujours passionnée.

    Enfin, une autre chose qui me tient à cœur : la musique et le chant en particulier. J’ai la joie de faire partie de l’équipe des chantres pour animer les offices et les messes au service de la Communauté et des retraitants qui la visitent. Aider les autres à prier grâce à la musique, c’est tellement beau !

    Tout mon cheminement pourrait se résumer en une phrase : « Approchez-vous de Lui et Il s’approchera de vous. » (Jc 4,8) C’est par le Cœur de Marie que j’ai pu entrer dans l’intimité du Cœur de Jésus. Deo gratias !

    Valérie

    POUR ALLEZ PLUS LOIN

    TANÚSÁGTÉTEL

    Valérie

    Eredetileg párizsi vagyok, és körülbelül húsz évvel ezelőtt csatlakoztam a Közösséghez. Éppen a modern irodalom és történelem szakot fejeztem be a Sorbonne-on.

    Mindenem megvolt ahhoz, hogy boldog legyek, de kétségbeesetten kerestem az életem értelmét. Csak a lényegről feledkeztem meg: Istenről.

    A Szűzanya minden zsákutcámban megtalált, és elkezdett lépésről lépésre visszavezetni az Egyházba, hogy felfedezzem a Közösséget. 1997 nyarán beiratkoztam egy ifjúsági táborba Libanonban, és ez meghatározó élmény volt, amelyet hamarosan követett a názáreti év (egy a fiataloknak felkínált idő, hogy megkülönböztessék hivatásukat).

    Egyértelműen éreztem, hogy a Nyolc Boldogság Közösségbe hív, mert a Kármel iskolájában az Istennel való egyesülésre törekedtem, és nagyon vonzott a máriás lelkiség és a liturgia szépsége. Felfedeztem a testvéri élet örömét és a szegények befogadását, az egyszerű és józan életet, mint az anyagiasodás ellenszerét, mindezt a liturgikus ima és a szentségimádás által megerősítve. Egyszóval minden ismerősnek és vonzónak tűnt. Hamarosan világossá vált számomra, hogy két évnyi keresés után végre megtaláltam a lelki családomat.

    Ma a közösségi hivatásomat a laikus ágon belül élem, miután cölibátusi fogadalmat tettem az Országért. Ez a hivatás lehetővé teszi számomra, hogy megéljem a felszentelésemet, és diszkrét tanúságtétellel teljes mértékben Krisztus jegyese legyek, miközben egy olyan hivatást gyakorlok, amelyet szeretek.

    A Nouan-le-Fuzelier-i Editions des Béatitudes kiadónál dolgozom. Ez egy igazán gondviselésszerű ajándék, mert az irodalmi tanulmányaim végén a kiadói karrier vonzott… Az Úr adta ezt nekem, miután megkért, hogy hagyjak el mindent, hogy Őt kövessem. Nagy öröm, hogy a közösségi élet egészét élhetem, miközben egy olyan munkát végzek, ami az igényeimre van szabva! Ez a munka egyben lehetőség arra is, hogy részt vegyek az evangelizációs munkában a könyvek segítségével, ami mindig is lenyűgözött.

    Végül egy másik dolog, ami közel áll a szívemhez: a zene és különösen az éneklés. Örömömre szolgál, hogy tagja lehetek annak a kórusnak, amely a közösség és a közösséget látogató lelkigyakorlatosok szolgálatában élteti a liturgiákat és a szentmiséket. Segíteni másokat imádkozni a zenén keresztül olyan gyönyörű!

    Az egész utam egyetlen mondatban foglalható össze: „Jöjjetek közel hozzá, és ő is közel jön hozzátok” (Jak 4:8).  Mária Szívén keresztül voltam képes belépni Jézus Szívének bensőséges közelségébe. Deo gratias!

    Valerie

    TOVÁBBMENNI

    témoignage de

    Sr Maya-Lys of Jesus

    Je m’appelle Maya et je suis libanaise. Jésus est venu me cueillir pendant mes études en finances à 25 ans…

     

    Pendant mon enfance, j’ai reçu une éducation catholique, en partie par mes parents et en partie par mon école. Mais j’ai toujours eu dans mon esprit l’image d’un Dieu lointain, qui est au ciel et qui nous regarde comme s’il regardait un film. Depuis mon adolescence, j’ai suivi un parcours très dynamique dans le scoutisme et diverses activités sportives, avec une vie sociale bien remplie et pleine d’amis. Comme on dit, j’étais „toujours en mouvement” ! Je ne ressentais pas le besoin de faire des pauses pour réfléchir !

    J’ai croqué la vie à pleines dents

    Lorsque j’ai quitté mon pays pour étudier en Belgique, je suis entrée dans une période très difficile à vivre : pour la première fois, j’avais perdu mes repères et mon réseau d’amis. Dans cette solitude – la première rupture dans ma vie – j’ai réalisé que je n’étais pas heureuse. Et beaucoup de questions se sont posées à ce moment-là : qu’est-ce que le vrai bonheur ? Quel est le sens de ma vie ? Pourquoi ce vide en moi ?

    Toujours en Belgique, et en plein questionnement, j’ai fait la connaissance de la Communauté des Béatitudes, où je venais passer les week-ends et les vacances. Quelle joie sur les visages des frères et sœurs, moi qui cherchais le bonheur ! J’ai été interpellé par la vie de prière, l’adoration, la beauté de la liturgie, la vie fraternelle, la communion des états de vie. De séjour en séjour, le Seigneur a parlé à mon cœur, m’a attiré à Lui, j’ai trouvé le bonheur en Lui, ce vide en moi a été rempli d’une présence, de Sa Présence. J’ai découvert un Dieu très proche, pas du tout distant. J’ai été attiré par le culte où j’ai goûté l’amour de Dieu pour moi, où j’ai expérimenté une paix profonde ! L’expérience de Dieu prenait de la place dans mon cœur. De plus en plus, j’avais la certitude que Dieu

    m’aimait d’un amour infini que rien ni personne ne pouvait m’enlever. Cet amour me saisissait de l’intérieur.

    La vocation : l’appel à la Communauté

    Peu à peu est né en moi le désir de me donner à Dieu, en même temps que grandissait mon attirance pour la Communauté. Et mes résistances sont toutes tombées ! J’ai compris que le Seigneur m’appelait à lui donner ma vie dans la Communauté.

    Je suis entrée dans la Communauté en 2013 et j’ai fait mes premiers vœux en 2016. Le 29 mai, je ferai ma profession au Liban. Je rends grâce à Dieu pour le chemin parcouru avec Lui et dans la Communauté. ” L’éternel m’est apparu : Je t’ai aimé d’un amour éternel ; c’est pourquoi je t’attire avec bonté „. (Jr 31.3)

    Je me confie à vos prières pour que l’amour du Christ ne cesse de m’attirer et qu’à mon tour je puisse toujours être fidèle et répondre à son appel quotidiennement avec joie car devant le Seigneur, je désire être une âme joyeuse.

    Sœur Maya-Lys de Jésus

    pour aller plus loin

    TANÚSÁGTÉTEL

    Jézusról nevezett Maya-Lys nővér

    Mayának hívnak és Libanonból származom. Egyetemi tanulmányaim végén, 25 évesen találkoztam Jézussal.

    Gyermekkoromban katolikus nevelést kaptam, részben a szüleim, részben az iskolám révén. De mindig is egy távoli Isten képe volt a fejemben, aki a mennyben van, és aki úgy tekint le ránk, mintha egy filmet nézne. Tizenévesen belevetettem magam a cserkészetbe, és különböző sportágakban is kipróbáltam magam, miközben intenzív baráti- és társasági életet éltem. Ahogy mondani szokták, „mindig mozgásban voltam”! Nem éreztem szükségét, hogy szüneteket tartsak, hogy gondolkodjak!

    Nagykanállal faltam az életet.

    Amikor elhagytam a hazámat, hogy Belgiumban tanuljak, nagyon nehéz időszakba léptem: először vesztettem el a tájékozódási pontokat és a baráti hálózatomat. Ebben a magányban – életem első szünetében – rájöttem, hogy nem vagyok boldog. Sok kérdés merült fel bennem ebben a pillanatban: Mi az igazi boldogság? Mi az életem értelme? Miért ez az üresség bennem?

    Az útkeresés közepette, Belgiumban megismerkedtem a Nyolc Boldogság Közösséggel, akiknél a hétvégéket és a nyaralásokat töltöttem. Megragadott a testvérek arcán tükröződő öröm. Megérintett engem az imádság, a szentségimádás, a liturgia szépsége, a testvéri élet, az életállapotok közössége. Az Úr lépésről lépésre szólt a szívemhez, magához vonzott, megtaláltam Benne a boldogságot, az ürességem megtelt jelenléttel, az Ő jelenlétével. Felfedeztem, hogy Isten nem egy távoli valaki, hanem nagyon is közel van hozzám. Vonzott a liturgia, ahol megízleltem Isten irántam való szeretetét, ahol mély békességet tapasztaltam! Egyre biztosabb voltam benne, hogy Isten olyan végtelen szeretettel szeretett engem, amelyet semmi és senki sem vehet el tőlem. Ez a szeretet belülről ragadott meg.

    Hivatásom megtalálása: a Közösséghez való elhívás

    Apránként megszületett bennem a vágy, hogy átadjam magam Istennek, és ezzel egyidejűleg nőtt a Közösség iránti vonzalmam is. És minden ellenállásom elszállt! Megértettem, hogy az Úr arra hív, hogy a Közösségben adjam át neki az életemet.

    2013-ban léptem be a Közösségbe, és 2016-ban tettem le az első fogadalmat. 2022. május 29-én Libanonban tettem örökfogadalmat. Hálát adok Istennek azért az útért, amelyet Vele és a Közösségben jártam be. Megjelent nekem az Örökkévaló: „Örökkévaló szeretettel szerettelek téged, ezért kedvességgel vonzalak„. (Jer 31,3)

    Imáitokra bízom magam, hogy Krisztus szeretete ne szűnjön meg vonzani engem, és hogy mindig hűséges legyek, és naponta örömmel válaszoljak hívására, mert az Úr előtt örömteli lélek akarok lenni.

    Jézusról nevezett Maya-Lys nővér

    TOVÁBB A NŐVÉRÁGHOZ
    Frère Alphonse-Marie

    témoignage de

    Fr. Alphonse-Marie

    Originaire du Vietnam, je suis l’aîné d’une famille de quatre enfants. J’ai grandi dans la foi grâce à des parents très pratiquants. J’ai bien pu suivre les parcours catéchétiques de ma paroisse mais je n’ai jamais pensé devenir prêtre ou religieux.  C’est seulement à l’âge de 22 ans, après mon bac, que je me suis posé la question de la vocation ! Pas très porté vers les études, j’ai raté les concours d’entrée dans les universités. Du coup l’année suivante, je suis resté dans ma famille pour aider mes parents dans le travail aux champs. J’avais l’occasion de venir à la messe tous les jours, participer à la chorale, faire la catéchèse aux enfants et j’accompagnais même mon curé dans ses déplacements.

    Un jour, après le chapelet du soir, une dame catéchiste est venue vers moi pour me dire : « mon fils, veux-tu devenir religieux ?». Tellement surpris par cette question, je ne savais pas quoi lui répondre. Hésitant, je lui répondit : « je n’y ai jamais pensé ». Elle me rétorqua : « alors va prier, et moi aussi, je vais prier pour toi ». Elle me confia deux lectures : L’Histoire d’une âme de sainte Thérèse de Lisieux et la vie de saint Damien qui s’est occupé des lépreux sur l’île de Molokai.

    J’ai commencé à prier et à lire ces deux histoires. J’avais la chance aussi d’avoir un accompagnateur spirituel. Trois mois après, je voulais devenir religieux pour ressembler à  Ste Thérèse et St Damien pour son service des pauvres. Le sacerdoce n’était pas encore au centre de mon questionnement. Il faut savoir qu’au Vietnam, pour devenir prêtre il faut avoir des diplômes universitaires, et ce n’était pas du tout mon truc.

    Pendant cette période, tous les matins je me levais très tôt pour participer à la messe de… 4h30 ! J’aimais beaucoup la messe, surtout les homélies. Comme mon curé était âgé, il lui arrivait de ne pas prêcher. Quand ça arrivait, je n’étais pas content. Un jour, alors que cela se reproduisait, j’ai prié le Seigneur : « Seigneur, si tu fais de moi un prêtre, je prêcherai à sa place ». C’est tout simplement comme cela que j’ai eu le désir de devenir prêtre. Et cette prière a été exaucée… 20 ans plus tard !

    Avec ce désir de devenir religieux et prêtre, c’est une de mes cousines qui m’a fait rencontrer la Communauté des Béatitudes au Vietnam. Tout de suite, j’ai vu des frères et des sœurs ensemble et surtout tellement joyeux.  C’est cette communion des états de vie qui m’a attiré. „Seigneur, c’est là que je veux vivre”. Et voilà, j’y suis depuis ce 27 décembre 1999. Et maintenant prêtre, voilà exaucée cette prière faite il y a 20 ans, de prêcher pour les prêtres qui ne peuvent plus prêcher.

    « Si tu crois, tu verras la gloire de Dieu ! » Alors pourquoi pas toi ? Crois seulement !

    Frère Alphonse-Marie

    POUR ALLEZ PLUS LOIN
    Frère Alphonse-Marie

    TANÚSÁGTÉTEL

    Alphonse-Marie atya

    Vietnámból származom, és egy négygyermekes család legidősebb tagja vagyok. Nagyon vallásos szüleimnek köszönhetően hitben nőttem fel. A plébániám katekétikai tanfolyamain részt vehettem, de soha nem gondoltam arra, hogy pap vagy szerzetes leszek.  Csak 22 évesen, az érettségi után tettem fel magamnak a hivatás kérdését! Mivel nem nagyon szerettem tanulni, megbuktam az egyetemi felvételi vizsgákon. Így a következő évben a családommal maradtam, hogy segítsek a szüleimnek a földeken. Lehetőségem volt minden nap misére járni, részt venni a kórusban, katekizmust tanítani a gyerekeknek, és még a plébánosomat is elkísértem az útjaira.

    Egy nap, az esti rózsafüzér után odajött hozzám egy katekétanő, és azt mondta: „fiam, szeretnél-e katekéta lenni? Annyira meglepett ez a kérdés, hogy nem tudtam, mit mondjak. Tétován válaszoltam: „Soha nem gondoltam erre. Azt válaszolta: „Akkor menj és imádkozz, és én is imádkozni fogok érted. Két olvasmányt adott nekem: Lisieux-i Szent Teréz „Egy lélek története” és Szent Damien élete, aki Molokai szigetén leprásokat gondozott.

    Elkezdtem imádkozni és elolvastam ezt a két történetet. Szerencsére volt lelki vezetőm is. Három hónappal később szerettem volna katekéta lenni, hogy olyan legyek, mint Szent Teréz és Szent Damján a szegények szolgálatáért. A papság még nem állt a kérdésfeltevéseim középpontjában. Tudni kell, hogy Vietnamban ahhoz, hogy pap legyél, egyetemi diplomával kell rendelkezned, és ez egyáltalán nem volt az én világom.

    Ebben az időszakban minden reggel nagyon korán keltem, hogy részt vegyek a misén… 4h30 ! Szerettem a misét, különösen a homíliákat. Mivel a plébánosom idős volt, néha nem prédikált. Amikor ez történt, nem voltam boldog. Egy nap, amikor ez ismét megtörtént, így imádkoztam az Úrhoz: „Uram, ha papot csinálsz belőlem, prédikálni fogok helyette. Innen jött a vágy, hogy pap legyek. És ez az ima meghallgatásra talált… 20 évvel később!

    Azzal a vágyammal, hogy szerzetes és pap legyek, az egyik unokatestvérem volt az, aki bemutatott a vietnami Nyolc Boldogság Közösséget. Rögtön láttam, hogy testvérek vannak együtt, és mindenekelőtt olyan vidámak.  Ez az életállapotok közössége volt az, ami vonzott engem. „Uram, itt akarok élni. És most itt vagyok, 1999. december 27. óta. És most papként meghallgatásra talált az az ima, amelyet 20 évvel ezelőtt mondtam, hogy prédikáljak azok a papok helyett, akik már nem tudnak.

    „Ha hisztek, látni fogjátok Isten dicsőségét!” Akkor miért nem te? Csak higgy!

    Alphonse-Marie atya

    TOVÁBBMENNI
    Bart et Veerle

    témoignage de

    Bart et Veerle

    Nous nous sommes mariés en 1993, et avons trois enfants. Belges néerlandophones, nous habitons en Flandres (Belgique).

    C’est comme « touristes », en visitant l’abbaye Saint-Martin-du-Canigou, que nous avons fait la rencontre de la Communauté des Béatitudes. La joie, la beauté de la liturgie et la communion des états de vie nous ont tout de suite interpellés.

    Dans notre quête spirituelle, nous avons beaucoup cherché ! Et c’est dans la Communauté que nous avons vraiment rencontré le Christ ! Whaou ! Quel changement dans notre vie. Nous avons découvert la diversité de la prière et de la spiritualité : vêpres byzantines, entrée en shabbat, danses d’Israël, renouveau charismatique, spiritualité carmélitaine. Et avec l’internationalité, la Communauté a formidablement élargi notre regard sur le monde.

    Dans la Communauté des Béatitudes nous aimons cet équilibre entre la vie contemplative et la vie active et missionnaire. A la fois la prière intérieure, l’adoration, le silence, mais aussi la louange et la prière charismatique.

    Quelle belle unité !

    Bart et Veerle

    POUR ALLEZ PLUS LOIN
    Bart et Veerle

    tanúságtétel

    Bart és Veerle

    1993-ban házasodtunk össze, és három gyermekünk van. Hollandul beszélő belgák vagyunk, és Flandriában (Belgium) élünk.

    A Saint-Martin-du-Canigou-i apátság meglátogatása során találkoztunk „turistaként” a Nyolc Boldogság Közösséggel. A liturgia öröme, szépsége és az életállapotok közössége azonnal vonzott minket.

    Spirituális keresésünk során hosszán kerestünk! És a közösségben találkoztunk igazán Krisztussal! Hűha! Micsoda változás az életünkben. Felfedeztük az imádság és a lelkiség sokszínűségét: bizánci vesperás, sabbat, izraeli táncok, karizmatikus megújulás, karmelita spiritualitás. A nemzetköziséggel pedig a Közösség jelentősen kiszélesítette a világról alkotott képünket.

    A Nyolc Boldogság Közösségben szeretjük ezt az egyensúlyt a szemlélődő élet és a tevékeny, missziós élet között. Mind a belső ima, az szentségimádás, a csend, de a dicsőítés és a karizmatikus ima is.

    Micsoda gyönyörű egység!

    Bart és Veerle

    továbbmenni

    témoignage de

    Sr Claire d'Assise

    Je suis d’origine anglaise, et de nationalité néo-zélandaise.

    J’avais seize mois lorsque nous avons quitté l’Angleterre pour la Nouvelle-Zélande, pays pour lequel mon père a eu un coup de cœur lors de ses voyages maritimes.

    Jeune, j’avais des aspirations plutôt artistiques, avec une attirance pour les beaux-arts. Ce rêve n’a pas pu être réalisé pour différentes raisons. J’ai fait plusieurs formations qui m’ont permis de travailler, tout en cherchant ma vocation. A l’époque je m’orientais déjà vers la vie consacrée… mais où ?

    Il fallait attendre l’heure de Dieu ! Cette attente, un peu douloureuse, a été un apprentissage nécessaire pour ne pas faire demi-tour devant les silences de Dieu. Après six ans de recherche, la réponse est venue. On faisait circuler dans un groupe de prière une vidéo sur une « nouvelle communauté » en France. Un couple allemand/néo-zélandais, qui fréquentait « cette communauté » en Allemagne, voulait la faire connaître en NZ. Voilà que je découvrais des jeunes vivant une vie de prière intense, et avec en plus, la présence d’artistes consacrées ! Je découvrais ainsi la « Communauté des Béatitudes ».

    Il fallait quelque chose d’un peu particulier, un je ne sais quoi d’assez fort pour convaincre une âme plutôt timide à tout quitter ; famille, travail, pays, culture, langue, pour suivre l’appel de son cœur et partir au large, vers l’inconnu.

    Aujourd’hui c’est la gratitude qui habite mon cœur. En Lui j’ai appris une vie nouvelle, ample, libre ; la vie du Royaume. Je suis devenue citoyenne de ce Royaume, cherchant le chemin de mon cœur pour y habiter encore plus profondément et pour le communiquer autour de moi.

    Je donnerai ce conseil : ne pas cesser d’écouter les aspirations de notre cœur : ce sont les désirs que Dieu met en nous, et Il peut tout, car Il est avec nous et pour nous !

    Sœur Claire d’Assise

    POUR ALLEZ PLUS LOIN

    tanúságtétel

    Assisi Clare nővér

    Angol származású vagyok, és új-zélandi állampolgár.

    Tizenhat hónapos voltam, amikor Angliából Új-Zélandra indultunk, abba az országba, amelybe apám a tengeri útjai során beleszeretett.

    Fiatalon meglehetősen művészi ambícióim voltak, vonzódtam a képzőművészethez. Ez az álom különböző okok miatt nem valósulhatott meg. Számos képzésen vettem részt, amelyek lehetővé tették, hogy dolgozzak, miközben kerestem a hivatásomat. Akkoriban már a megszentelt élet felé néztem… de hová?

    Meg kellett várnom Isten idejét! Ez a várakozás, amely kissé fájdalmas volt, egy szükséges tanulási folyamat volt, hogy ne forduljunk vissza Isten hallgatása előtt. Hat év keresés után jött a válasz. Egy franciaországi „új közösségről” szóló videót terjesztettek egy imacsoportban. Egy német/új-zélandi házaspár, akik Németországban jártak „ebbe a közösségbe”, szerették volna népszerűsíteni azt Új-Zélandon. Itt fiatalokat fedeztem fel, akik intenzív imaéletet éltek, ráadásul megszentelt művészek is vannak! Felfedeztem a „Nyolc Boldogság Közösséget”.

    Valami különleges kellett hozzá, valami elég erős ahhoz, hogy egy meglehetősen félénk lelket meggyőzzön arról, hogy elhagyjon mindent: családot, munkát, országot, kultúrát, nyelvet, hogy kövesse szíve hívását, és elinduljon a mélybe, az ismeretlen felé.

    Ma a hála lakozik a szívemben. Istenben tanultam meg egy új, bőséges, szabad életet; a Királyság életét. Ennek a Királyságnak a polgárává váltam, keresem szívem útját, hogy még mélyebben lakhassak ott, és hogy ezt közöljem a körülöttem élőkkel.

    A következő tanácsot adnám: ne hagyjuk abba a szívünk vágyainak meghallgatását: ezeket a vágyakat Isten ülteti belénk, és Ő bármit megtehet, mert velünk és értünk van!

    Assisi Clare nővér

    továbbmenni

    témoignage de

    Frère Andreas du Cœur Immaculé de Marie

    Je m’appelle frère Andreas du Cœur Immaculé de Marie. Je suis né en Suisse allemande en 1986. Après mon lycée, j’ai étudié la géographie et la géologie à Zurich. C’est lors d’un pèlerinage en 2006 que j’ai connu la Communauté des Béatitudes. Attiré par la qualité de la vie fraternelle et par la beauté de la liturgie, j’ai rejoint, à l’âge de 21 ans, la maison de la Communauté à Zug (Suisse allemande). J’ai pu y terminer mes études.

    Et pourtant je n’en prenais pas le chemin !

    Après avoir vécu une belle enfance, très tôt, dès l’âge de 12 ans, j’ai commencé à mener une vie de plaisir et de liberté absolue, des fêtes et soirées à répétition. L’alcool, les dérives… et pourtant, je croyais avoir trouvé le grand bonheur.

    A 16 ans, mon « bonheur » s’est écroulé. En une seconde ! Un grave accident de scooter avec mon frère aîné. Nous nous sommes endormis en roulant, entrant en collision avec une voiture qui venait en sens inverse. Nous étions tous les deux gravement blessés. Allongé sur le sol, je ne pouvais plus bouger. C’était long avant que les secours arrivent. Ma vie ? quoi ? toutes ces fêtes, ces soirées, ces plaisirs… et maintenant ? Pour la première fois je cherchais du sens. N’y a-t-il pas quelque chose de plus ?

    Pendant mon hospitalisation de cinq semaines, j’ai cherché et cherché des réponses. C’est plus tard, et contrairement à toutes mes attentes, que je les ai trouvées au sein de l’Eglise catholique. En participant à une messe, quand le prêtre a élevé l’hostie, j’ai su intimement que Jésus était là, et qu’Il m’aimait.

    Incroyable ! Tout avait changé. Le sens de ma vie était maintenant JÉSUS ! Quelques années plus tard je décidai de Lui consacrer toute ma vie. C’est dans la Communauté des Béatitudes que j’ai prononcé mes vœux perpétuels, disant : « Seigneur Jésus, je renonce à moi-même pour ne m’attacher qu’à Toi, l’unique Trésor et la seule espérance de mon séjour sur la terre aussi longtemps que je vivrai. »

    Le 15 septembre dernier j’ai été ordonné diacre. Avec la tâche confiée par la Communauté de porter le souci de la pastorale jeune. Pour eux, être un « serviteur de la charité » et les conduire vers Jésus. Leur souhaitant de découvrir que seul Jésus peut combler nos désirs profonds, « Il est le Chemin, la Vérité et la Vie ! » (Jn 14, 6)

    « Me voici Seigneur, sans retard, sans réserve, sans retour, par amour ! » (Saint Michel Garicoïts)

    Frère Andreas du Cœur Immaculé de Marie

    POUR ALLEZ PLUS LOIN

    tanúSÁGTÉTEL

    Szűzmária Szeplőtelen Szívéről nevezett Andreas testvér

    A nevem Szűzmária Szeplőtelen Szívéről nevezett Andreas testvér. 1986-ban születtem a német nyelvű Svájcban. A középiskola után Zürichben tanultam földrajzot és geológiát. Egy 2006-os zarándoklat során ismertem meg a Nyolc Boldogság Közösségét. A testvéri élet minősége és a liturgia szépsége vonzott, ezért 21 éves koromban csatlakoztam a Közösség zugi (német nyelvű Svájc) házához. Ott tudtam befejezni a tanulmányaimat.

    És mégsem voltam úton oda!

    Miután gyönyörű gyermekkorom volt, nagyon korán, 12 éves koromtól kezdve elkezdtem kiélni az élvezetek és a teljes szabadság, a rendszeres partik és éjjeli élet, alkohol, mértéktelenség… és mégis azt hittem, hogy megtaláltam a nagy boldogságot.

    16 évesen a „boldogságom” összeomlott. Egy pillanat! Egy súlyos robogóbaleset az idősebbik bátyámmal. Elaludtunk menet közben, és összeütköztünk egy szembejövő autóval. Mindketten súlyosan megsérültünk. A földön feküdtem, és nem tudtam megmozdulni. Hosszú idő telt el, mire megérkezett a segítség. Az életem? Mi? Azok a partik, azok az esték, azok a gyönyörök… és most? Először kerestem az értelmet. Nincs valami több?

    Öthetes kórházi tartózkodásom alatt csak kerestem és kerestem a válaszokat. Később, minden várakozásommal ellentétben, a katolikus egyházban találtam rájuk. Amikor részt vettem egy szentmisén, és a pap felemelte a szentostyát, bensőségesen tudtam, hogy Jézus ott van, és hogy szeret engem.

    Hihetetlen volt! Minden megváltozott. Az életem értelme most már JÉZUS volt! Néhány évvel később úgy döntöttem, hogy az egész életemet Neki szentelem. A Nyolc Boldogság Közösségben tettem örökfogadalmat, mondván: „Uram Jézus, lemondok önmagamról, hogy csak Hozzád ragaszkodjam, az egyetlen kincsem és az egyetlen reménységem, amíg élek a földön.

    Most már pap vagyok és A Közösség leginkább az ifjúsági pasztarációban számít rám. Szeretném számukra „a szeretet szolgája” lenni, és elvezetni őket Jézushoz. Úgy kívánom, hogy felfedezzék, hogy csak Jézus tudja beteljesíteni legmélyebb vágyainkat: „Ő az út, az igazság és az élet” (Jn 14:6).

    „Itt vagyok Uram, késedelem nélkül, fenntartás nélkül, viszonzás nélkül, a szeretetért” (Szent Mihály Garicoits).

    Szűzmária Szeplőtelen Szívéről nevezett Andreas testvér 

    továbbmenni
    Guillem et Esther

    témoignage de

    Guillem et Esther

    Nous sommes Guillem et Esther. Originaires de Barcelone, nous sommes rentrés à la Communauté lorsque nous étions fiancés en 1995. Esther avait fait des études d’institutrice et de pianiste et Guillem des études de journalisme. Nous avions connu la Communauté aux sessions d’été qu’elle organisait à Lourdes. Puis nous l’avons fréquentée en allant régulièrement faire des séjours dans la maison de Saint Martin du Canigou à 250 kms de chez nous.

    Esther : moi j’étais touchée par la vie de prière, la vie fraternelle et par l’eschatologie : « voir le Peuple de Dieu (frères, sœurs, familles, prêtres), vivre le Royaume au milieu de nous » : cela se sentait, se respirait, se voyait…
    Guillem : ce qui me touchait c’était la dimension de mission et d’évangélisation. On voyait que la fécondité des missions de la Communauté prenait sa source dans la vie de prière.

    Nous portions tous les deux un désir de consacrer notre couple à Dieu et au service de son Royaume. Le Seigneur nous a montré la Communauté et son charisme comme la réponse à ce désir profond qui nous habitait.

    Esther : cette évidence m’est apparue en premier. J’ai attendu et prié que le moment vienne pour Guillem.
    Guillem : pendant une Semaine Sainte à la Communauté à l’abbaye Saint-Martin, en faisant du jardinage, j’ai ressenti moi aussi cet appel !

    Nous avons passé neuf ans en vie communautaire résidentielle, pendant lesquelles nous avons poursuivi nos études par de la psychopédagogie pour Esther et de la théologie pour Guillem. Et en 2004, nous avons été envoyés pour fonder la Communauté en Espagne dans le diocèse de Segorbe-Castellon. C’est là qu’après dix ans de mariage, le Seigneur nous a bénis avec l’arrivée de notre fille, cadeau de la Vierge Marie. Cela nous a préparés à l’apostolat que nous vivons aujourd’hui auprès des jeunes mamans célibataires en difficulté.

    Aujourd’hui, nous travaillons tous les deux comme institutrice et au service de la communication du diocèse. Nous proposons aussi des veillées de prière, des retraites et des sessions toute l’année.

    Nous vivons une réalité missionnaire qui est nourrie par une vie d’amitié avec Dieu, par la prière, les sacrements, la conversion continuelle.

    Quand on est en mission, le Seigneur nous fait vivre une pauvreté à tous les niveaux. Cela n’est pas toujours facile, mais nous expérimentons que plus on est pauvre, plus on est riche, et plus grandit en nous la certitude que le Seigneur Seul agit dans les cœurs au milieu du monde.

    Guillem et Esther

    POUR ALLEZ PLUS LOIN
    Guillem et Esther

    tanúságtétel

    Guillem és Esther

    Guillem és Esther vagyunk. Eredetileg Barcelonából származunk, de 1995-ben, amikor eljegyeztük egymást, a Közösségbe léptünk be. Esther tanárnak és zongoristának tanult, Guillem pedig újságírónak. A közösséggel a Lourdes-ban szervezett nyári találkozáson találkoztunk. Aztán rendszeresen elmentünk a Saint Martin du Canigou-i házba, 250 km-re az otthonunktól.

    Eszter: Megérintett az imaélet, a testvéri élet és az eszkatológia: „látni Isten népét (testvérek, nővérek, családok, papok), megélni Isten Országát közöttünk”: érezni, lélegezni, látni lehetett….
    Guillem: Ami megérintett, az a misszió és az evangelizáció dimenziója volt. Láthattuk, hogy a Közösség missziói az imaéletben gyökerezik.

    Mindkettőnkben megvolt a vágy, hogy házaspárunkat Istennek és az Ő Országának szolgálatára szenteljük. Az Úr megmutatta nekünk a Közösséget és annak karizmáját, mint választ erre a mélységes vágyunkra.

    Eszter: ez a bizonyíték nekem tűnt fel először. Vártam és imádkoztam, hogy eljöjjön a pillanat Guillemért.
    Guillem: a Szent Márton apátságban a közösségben töltött nagyhét alatt, kertészkedés közben én is éreztem ezt a hívást!

    Kilenc évet töltöttünk bentlakásos közösségi életben. Ez alatt Eszter pszichopedagógiával, Guillem pedig teológiával folytatta tanulmányait. 2004-ben pedig elküldtek minket, hogy megalapítsuk a Közösséget Spanyolországban, a Segorbe-Castellon egyházmegyében. Ott, tíz év házasság után az Úr megáldott minket a lányunk érkezésével, Szűz Mária ajándékával. Ez készített fel minket arra az apostolkodásra, amelyet ma a nehéz helyzetben lévő fiatal, egyedülálló anyákkal élünk.

    Ma mindketten tanárként és az egyházmegye kommunikációs osztályán dolgozunk. Egész évben imavirrasztásokat, lelkigyakorlatokat és foglalkozásokat is tartunk.

    Olyan missziós valóságot élünk, amely az Istennel való baráti életből, az imádságból, a szentségekből és a folyamatos megtérésből táplálkozik.

    Amikor misszióban vagyunk, az Úr minden szinten szegénységben élünk. Nem mindig könnyű, de megtapasztaljuk, hogy minél szegényebbek vagyunk, annál gazdagabbak vagyunk, és annál biztosabbak vagyunk abban, hogy a világ közepén egyedül az Úr munkálkodik a szívünkben.

    Guillem és Esther

    továbbmenni
    Sr Claire Sandrine

    témoignage de

    Sr Claire-Sandrine

    Originaire de Grenoble, je suis entrée à la Communauté des Béatitudes à 23 ans.

    Lors de ma confirmation, à 16 ans, j’ai vécu une vraie effusion de l’Esprit Saint qui a changé ma vie, j’ai entendu mystérieusement Dieu me dire : « Sandrine, je te fais confiance pour m’annoncer aux autres ! » C’était du sérieux. Paix et joie immenses, certitude intérieure qu’il fallait m’engager pour Dieu et son Eglise.

    J’ai commencé des études à Paris : philosophie, puis secrétariat. Je me suis engagée pendant ce temps, dans une fraternité missionnaire : groupe de prière de jeunes avec qui j’ai eu la joie de partager ma foi, et de faire des missions d’évangélisation. J’ai fait l’expérience de la puissance de Dieu dans ma vie quotidienne.

    Ce sont deux expériences inoubliables qui ont creusé en moi le désir de donner ma vie dans la vie religieuse :

    – une expérience humanitaire auprès des « chiffonniers » d’un bidonville, au Caire, en Egypte avec Sr Emmanuelle dont le témoignage m’a tellement interpellée : tout donner pour les autres !
    – et la seconde expérience, lors d’une semaine incroyable de prière et de partage avec des milliers de jeunes du monde entier au Festival des Jeunes à Medjugorje. A la fin, je n’étais plus la même, c’était comme si le Seigneur me disait : « Si tu me suis, Je te comblerai. » Je savais que je pouvais compter sur sa Fidélité, alors, je Lui ai dit « Oui ». Décision prise, joie immense !

    Deux ans auparavant, j’avais vécu une retraite spirituelle, pendant la Semaine Sainte, à la Communauté des Béatitudes à Nouan-Le-Fuzelier. Je me rappelle avoir dit : « Si un jour, Seigneur, Tu m’appelles à consacrer ma vie pour Toi, je rentrerai ici ! »

    Mon appel à la Communauté des Béatitudes était si fort qu’un an après, j’ai demandé à y entrer. Cela fait vingt-six ans déjà ! Voilà l’humour de Dieu !

    Aimer en donnant et donner en aimant !
    Jésus comble le cœur de celui ou de celle qui Lui donne tout. Et mon espérance n’a pas été déçue !

    Sœur Claire Sandrine

    POUR ALLEZ PLUS LOIN
    Sr Claire Sandrine

    tanúságtétel

    Claire-Sandrine nővér

    Grenoble-ból származom, és 23 éves koromban csatlakoztam a Nyolc Boldogság Közösséghez.

    A konfirmációmkor, 16 éves koromban megtapasztaltam a Szentlélek valóságos kiáradását, ami megváltoztatta az életemet. Hallottam, hogy Isten titokzatos módon azt mondta nekem: „Sandrine, rád bízom, hogy hirdess engem másoknak!” Ez komoly volt. Mérhetetlen béke és öröm, belső bizonyosság töltött el, hogy el szeretném köteleznem magam Isten és az Ő Egyháza mellett.

    Párizsban kezdtem tanulni: filozófiát, majd titkársági tanulmányokat. Ez idő alatt részt vettem egy missziós testvériségben: egy fiatalokból álló imacsoportban, akikkel öröm volt megosztani a hitemet és evangelizációs missziókat végezni. Megtapasztaltam Isten erejét a mindennapi életemben.

    Ez a két felejthetetlen élmény elmélyítette bennem azt a vágyat, hogy a megszentelt élet felé induljak:

    – humanitárius élmény egy kairói (Egyiptom) nyomornegyed „rongyszedőivel” Emmanuelle nővérrel, akinek a tanúságtétele olyan nagy kihívást jelentett számomra: adj mindent másokért!
    – A második élmény egy hihetetlen imahét volt a Medjugorjei Ifjúsági Fesztiválon, ahol fiatalok ezreivel imádkoztunk és osztoztunk a világ minden tájáról. A végére már nem voltam ugyanaz. Mintha az Úr azt mondta volna nekem: „Ha követsz engem, teljessé teszlek.” Tudtam, hogy számíthatok az Ő hűségére, ezért igent mondtam. A döntés megszületett, óriási öröm!

    Két évvel korábban, a Nagyhét folyamán  lelkigyakorlaton vettem részt a Nouan-Le-Fuzelier-i Nyolc Boldogság Közösségben. Emlékszem, azt mondtam: „Ha egy nap, Uram, arra hívsz, hogy Neked szenteljem az életemet, akkor ide visszatérek!”

    Olyan erős volt a hívásom a Nyolc Boldogság Közösségbe, hogy egy évvel később megkértem, hogy csatlakozhassak. Ez huszonhat évvel ezelőtt volt! Ez Isten humora!

    Szeretni azáltal, hogy adunk, és adni azáltal, hogy szeretünk!
    Jézus betölti annak a szívét, aki mindent neki ad. És a reményem nem csalódott!

    Claire Sandrine nővér

    továbbmenni

    témoignage de

    Fr. Anthony de la Transfiguration

    Je m’appelle frère Anthony de la Transfiguration. Je viens de Boulder, USA, au pied des Montagnes Rocheuses. Alors que j’étais au séminaire diocésain, le Seigneur m’a appelé à entrer dans la Communauté des Béatitudes.

    Au séminaire, on nous a appris qu’au centre du Sacerdoce, il y a la vie liturgique. Or ce n’était pas cela qui m’avait attiré à devenir prêtre, et j’avais alors beaucoup à découvrir. Notre formation nous guidait vers les hauteurs de l’Eucharistie, en passant par les montées de la louange, l’art sacré et le chant.

    A la Communauté, j’ai été ébloui par la beauté de la liturgie, c’est l’une des raisons pour lesquelles j’ai, finalement, discerné de continuer mon chemin vers le Sacerdoce. La Liturgie est un devoir et une œuvre, mais elle est d’autant plus une participation à la louange du Ciel ! Trois fois par jour, la cloche me coupe du travail. Je passe des soucis et contraintes du « monde » à une ambiance de paix et de beauté. Je me retrouve au milieu de frères et sœurs aussi bien que des anges et des saints. Là, je puise à la communion avec le Seigneur et avec les autres qui me fortifient pour demeurer en Lui au milieu de l’action du jour, que ce soit des œuvres du ministère ou des tâches pratiques.

    « Les frères et sœurs de la Communauté veilleront à être un seul corps et une seule âme, manifestant ainsi dans la liturgie l’unité du peuple de Dieu. En elle, ils puiseront les forces vives pour l’exercice de la charité ».  

    Depuis l’ordination, mon activité apostolique vise à semer les vocations, surtout chez les jeunes américains. Il s’agit d’aller chez les jeunes, de leur témoigner de la joie de tout donner. Je trouve souvent l’occasion de les faire goûter à la beauté de la liturgie. En mission sur les cités universitaires, souvent on les offre une belle célébration d’un office ou de l’Eucharistie. Je trouve chez les étudiants et jeunes adultes un recouvrement du sacré et du respect. Mais c’est souvent un pas de l’avant pour eux que de découvrir l’émerveillement à la Présence de Dieu, et aussi de s’ouvrir pour que le Seigneur puisse demeurer en eux.

    Je les invite à prendre du temps pour Dieu, dans une retraite ou un séjour à la Communauté à l’étranger, surtout en Israël où je suis affecté actuellement. Nous sommes entourés dans ce pays de la liturgie des différentes communautés religieuses (rite oriental, judaïsme…), sans parler des muezzins qui appellent les musulmans à leurs prières. Cela stimule les jeunes à chercher pour leur vie aussi un rythme de prière.

    Que l’on soit chez nous à Emmaüs pour des semaines de service, ou en sortie pour une semaine de camping en Galilée, chaque jour est centré sur l’Eucharistie, les Laudes, les Vêpres, et un examen de conscience suivi de la bénédiction avant le coucher. C’est un goût de la vie religieuse et de la vie communautaire pour ceux qui ouvrent leur cœur. Pour tous, cette habitude de la prière quotidienne permet de se garder dans la Présence de Dieu.

    Ces expériences avec les jeunes renouvellent ma vie spirituelle et mon écoute à la radicalité de l’Évangile. A quarante ans, est-ce que je commence à perdre l’élan ? Eh bien, garder la Liturgie au centre, c’est anticiper le Ciel, ainsi il n’y aura jamais aucune raison d’aller à la retraite !

    Fr. Anthony de la Transfiguration

    POUR ALLEZ PLUS LOIN

    Tanúságtétel

    A Színeváltozásról nevezett Anthony atya

    A nevem a Színeváltozásról nevezett Anthony atya. Boulderből származom, az Egyesült Államokból, a Sziklás-hegység lábánál. Miközben az egyházmegyei szemináriumban voltam, az Úr elhívott, hogy csatlakozzam a Nyolc Boldogság Közösséghez.

    A szemináriumban azt tanították nekünk, hogy a papság központja a liturgikus élet. De nem ez volt az, ami vonzott, hogy pap legyek, és még sok mindent fel kellett fedeznem. Képzésünk az Eucharisztia magasságaiba vezetett bennünket, a dicsőítés, a szakrális művészet és az énekek által.

    A Közösségben elkápráztatott a liturgia szépsége, ami az egyik oka annak, hogy végül eldöntöttem, hogy a papság felé vezető utamat folytatom. A liturgia kötelesség és munka, de annál inkább részvétel az Ég dicséretében! Naponta háromszor a csengő megszakítja a munkámat. A „világ” gondjaiból és kényszereiből a béke és a szépség légkörébe kerülök. Testvérek, angyalok és szentek között találom magam. Ott az Úrral és másokkal való közösségből merítek, akik megerősítenek abban, hogy a napi munka közepette is benne maradjak, legyen szó szolgálati munkáról vagy gyakorlati feladatokról.

    „A Közösség tagjai ügyelnek arra, hogy egy test és egy lélek legyenek, így nyilvánítva ki a liturgiában Isten népének egységét. A liturgiában élő erőt merítenek a szeretet gyakorlásához”.

    Felszentelésem óta apostoli tevékenységem célja a hivatás pasztoráció, különösen az amerikai fiatalok körében. Arról van szó, hogy elmegyünk a fiatalokhoz, hogy tanúságot tegyünk nekik a mindent odaadás öröméről. Gyakran találok alkalmat arra, hogy ízelítőt adjak nekik a liturgia szépségéből. Amikor az egyetemi kampuszokra megyek, gyakran ajánlok fel nekik egy szép hittanórát vagy Eucharisztiát. A diákokban és a fiatal felnőttekben a szent és a tisztelet visszanyerését tapasztalom. De ez gyakran előrelépés számukra, hogy felfedezzék Isten jelenlétének csodáját, és hogy megnyíljanak, hogy az Úr lakhasson bennük.

    Meghívom őket, hogy szánjanak időt Istenre, egy lelkigyakorlaton vagy egy külföldi közösségi tartózkodáson, különösen Izraelben, ahová jelenleg élek. Ebben az országban körülvesz minket a különböző vallási közösségek (keleti rítus, zsidóság…) liturgiája, nem is beszélve a muezzinokról, akik imára hívják a muszlimokat. Ez arra ösztönzi a fiatalokat, hogy keressék az imádság ritmusát az életükhöz.

    Akár otthon vagyunk Emmausban, ahol szolgálunk, akár kint vagyunk egy hétig Galileában táborozni, minden nap középpontjában az Eucharisztia, a laudes, a vesperás és a lelkiismeretvizsgálat áll, amelyet lefekvés előtt áldás követ. Ez egy ízelítő a vallási életből és a közösségi életből azok számára, akik megnyitják a szívüket. A napi ima szokása mindenki számára Isten jelenlétében tartja őket.

    Ezek a fiatalokkal szerzett tapasztalatok megújítják lelki életemet és az evangélium radikalitására való odafigyelésemet. Negyvenévesen kezdek veszíteni a lendületemből? Nos, a Liturgia középpontban tartása a Mennyországot előlegezi meg, így soha nem lesz okunk visszavonulni!

    A Színeváltozásról nevezett Anthony atya

     

    továbbmenni

    témoignage de

    Jean-Claude et Martine

    Nous sommes, Jean-Claude, diacre permanent, et Martine, parmi les tous premiers membres de la Communauté.

    Nous étions tous les deux étudiants à la faculté de médecine de Nancy et voici que nos chemins se sont croisés en 1970 dans le cadre de l’aumônerie protestante réformée que fréquentait aussi le fondateur de la Communauté et quelques autres anciens. Nous nous posions bien des questions sur Dieu, sur la Vérité, sur notre avenir…

    En juillet 1974, à la fin de nos études, nous nous sommes mariés Peu auparavant le Renouveau charismatique était passé par là et suite au témoignage de nos amis Gérard Croissant et de son épouse Jo, nous avions reçu l’effusion du Saint Esprit, ce qui orienta radicalement notre vie. Nous comprîmes que Jésus était une personne, vivante et agissante, qui nous appelait à sa suite à marcher dans la sainteté. La solution pour y arriver, c’était la vie communautaire car, même si chacun a son chemin, on ne peut y arriver seul. La vie communautaire permettait de s’organiser et de se stimuler afin que Dieu soit toujours le premier servi.

    Répondant, dans un acte de foi, à l’appel du Seigneur, nous nous sommes lancés tête baissée dans ce projet fou et inédit et avons intégré la première maison de la Communauté à Cordes en septembre 1975, cela fait 44 ans. Après quelques mois, nous sommes partis, sans rien, fonder la Communauté en Israël, et vivre proches du peuple élu dont nous apprenons tant de choses.

    De retour en France, nous avons participé à diverses nouvelles fondations et assumé des responsabilités variées : pastorale des jeunes, adolescents puis adultes, services administratifs et juridiques, formation, soutien aux œuvres de compassion de la communauté ainsi que diverses tâches de gouvernement qui nous ont bien occupés !

    Que retenir de ce parcours ? Nous avons connu des hauts et des bas, des temps bénis et des temps de désert, des périodes de communion et d’autres de dissensions… Mais après 44 ans, la certitude qui nous habite et qui demeure intacte, c’est que la Communauté est un don de Dieu, elle n’est pas une œuvre humaine, et ce que Dieu donne, Il ne le reprend pas. Si nous, nous sommes inconstants, notre Dieu est fidèle, nous pouvons compter sur Lui ! C’est là notre force qui nourrit notre espérance.

    Jean-Claude et Martine Michel

    POUR ALLEZ PLUS LOIN

    tanúságtétel

    Jean-Claude és Martine

    Jean-Claude, állandó diakónus és Martine a közösség legelső tagjai közé tartoznak.

    Mindketten a nancyi orvosi kar hallgatói voltunk, és az útjaink 1970-ben keresztezték egymást a protestáns református lelkészségen, ahová a Közösség alapítója és néhány más régi tag is járt. Sok kérdést tettünk fel magunknak Istenről, az Igazságról, a jövőnkről…

    1974 júliusában, tanulmányaink végén összeházasodtunk. Nem sokkal korábban a karizmatikus megújulást ismertünk meg, és barátaink, Gérard Croissant és felesége, Jo tanúságtétele nyomán megkaptuk a Szentlélek kiáradását, amely gyökeresen megváltoztatta az életünket. Megértettük, hogy Jézus egy élő és tevékeny személy, aki arra hív minket, hogy kövessük őt a szentségben. A megoldás erre a közösségi élet volt, mert még ha mindenkinek meg is van a maga útja, egyedül nem juthatunk el oda. A közösségi élet lehetővé tette számunkra, hogy úgy szervezzük és ösztönözzük egymást, hogy mindig Istent szolgáljuk elsőként.

    Az Úr hívására válaszolva, hitünk jeléül fejest ugrottunk ebbe az őrült és példátlan projektbe, és  1975 szeptemberében beléptünk a Közösség első házába Cordes-ban. Néhány hónap múlva elmentünk, semmivel, hogy Izraelben megalapítsuk a Közösséget, és közel éljünk a kiválasztott néphez, amelytől oly sokat tanultunk.

    Franciaországba visszatérve különböző új alapítványokban vettünk részt, és különböző feladatokat vállaltunk: ifjúsági szolgálat, adminisztratív és jogi szolgálat, képzés, a közösség karitatív munkájának támogatása, valamint különböző kormányzati feladatok, amelyek nagyon lefoglaltak minket!

    Mire emlékszünk erről az útról? Ismertünk hullámvölgyeket, áldott és sivár időket, a közösség időszakát és a széthúzás időszakát… De annyi év után az a bizonyosság, ami bennünk lakozik és megmaradt, hogy a Közösség Isten ajándéka, nem emberi mű, és amit Isten ad, azt nem veszi el. Ha mi szeszélyesek vagyunk is, Istenünk hűséges, számíthatunk rá! Ez a mi erőnk, amely táplálja reményünket.

    Jean-Claude és Martine Michel

    továbbmenni

    témoignage de

    Sr Claudia de l'Agneau de Dieu

    Je m’appelle Sr Claudia de l’Agneau de Dieu. J’ai grandi non loin de Saint Gall en Suisse. Avant d’entrer en 2010 à la Communauté des Béatitudes à Zug, j’ai fait des études de théologie.

    A l’âge de dix-sept ans j’ai eu la chance de faire une rencontre personnelle avec Dieu. J’ai alors ressenti une joie et une paix que je n’avais jamais connues avant !

    Après cette découverte de l’amour de Dieu pour moi j’ai voulu me mettre au service du Seigneur et passer du temps avec Lui dans la prière. Je le cherchais entre autres en m’investissant dans l’organisation des JMJ en Suisse. Louer Dieu en jouant du piano avec d’autres jeunes dans un groupe de louange me procurait toujours beaucoup de joie.

    Durant mes études, une question me travaillait continuellement: « Suis-je appelée à fonder une famille et à me mettre au service d’une paroisse ou bien suis-je appelée à la vie consacrée ? » J’appréciais la beauté du mariage et j’aimais beaucoup les enfants. Mais au fond, l’attirance pour la vie consacrée était la plus forte. J’ai alors demandé au Seigneur des signes concrets pour recevoir une lumière.

    Pour mieux connaître le quotidien d’un monastère j’ai vécu un an chez les Filles de la Croix à Rome. Touchée par la lecture de la Parole de Dieu et le témoignage des sœurs, mon désir de consacrer ma vie au Seigneur grandissait toujours plus en moi. Mais dans quelle communauté aller ? J’en visitais plusieurs à Rome, mais il y en avait tellement … de toutes sortes et de toutes les couleurs ! Alors, comment faire ? Mon accompagnateur spirituel me conseilla de noter tous les éléments importants survenus dans ma vie et ma prière personnelle. À ma plus grande surprise et avec beaucoup de joie j’ai réalisé que tout ce que j’avais écrit dans ma liste correspondait au charisme de la Communauté des Béatitudes : la beauté de la liturgie, l’adoration quotidienne du Saint-Sacrement, la vie fraternelle entre les sœurs, les frères et les membres laïcs, ainsi que la fidélité à l’Église universelle !

    Aujourd’hui, à 32 ans, je suis sœur à la communauté en Suisse et j’ai prononcé les vœux définitifs le 8 décembre 2018. Je suis très heureuse d’appartenir totalement au Seigneur. À Zug nous sommes une quinzaine de frères, sœurs et laïcs. Un des apostolats principaux du foyer est la nouvelle évangélisation auprès et avec les jeunes, dans lequel je suis impliquée. Toutefois notre première mission est la prière.

    Confiante, je remets mon avenir dans les mains du Seigneur. Il est tellement bon ! Jusqu’à présent il a dépassé toutes mes attentes. Chaque jour nouveau est l’occasion pour moi de découvrir son amour délicat, jusque dans les plus petits détails du quotidien.

    La vie avec Lui  vaut vraiment la peine !

    Sœur Claudia de l’Agneau

    POUR ALLEZ PLUS LOIN

    tanúSÁGTÉTEL

    Isten Bárányáról nevezett Claudia nővér

    A nevem Isten Bárányáról nevezett Claudia nővér. A svájci St. Gallentől nem messze nőttem fel. Mielőtt 2010-ben csatlakoztam a Nyolc Boldogság Közösséghez a Zug-i házban, teológiát tanultam.

    Tizenhét éves koromban lehetőségem volt személyes találkozásra Istennel. Olyan örömöt és békét éreztem, amilyet még soha nem ismertem!

    Miután felfedeztem Isten irántam való szeretetét, az Úr szolgálatába akartam állni, és időt akartam tölteni vele imádságban. Ennek egyik módja az volt, hogy részt vettem a Világ Ifjúsági Találkozó szervezésében. Istent dicsőíteni zongorázva más fiatalokkal egy dicsőítő csoportban mindig nagy örömet okozott nekem.

    Tanulmányaim során állandóan feltették nekem a kérdést: „Arra vagyok hivatott, hogy családot alapítsak és egy plébánián szolgáljak, vagy a megszentelt életre?”. Nagyra értékeltem a házasság szépségét, és szerettem a gyerekeket. De legbelül a megszentelt élet iránti vonzalom volt a legerősebb. Ezért konkrét jeleket kértem az Úrtól, hogy fényt kapjak.

    Hogy jobban megismerjem egy kolostor mindennapi életét, egy évet töltöttem a Kereszt Leányainál Rómában. Isten Igéjének olvasása és a nővérek tanúságtétele által megérintve egyre jobban nőtt bennem a vágy, hogy életemet az Úrnak szenteljem. De melyik közösségbe menjek? Többet is meglátogattam Rómában, de annyi  volt – mindenféle és nagyon sokszínű! Tehát, mit tegyek? A lelki vezetőm azt tanácsolta, hogy írjam le az összes fontos dolgot, ami az életemben történt, és a személyes imámat. Nagy meglepetésemre és örömömre rájöttem, hogy minden, amit a listámra írtam, megfelel a Nyolc Boldogság Közösség karizmájának: a liturgia szépsége, a mindennapos szentségimádás, a testvérek, a megszentelt életűek és laikus tagok közötti testvéri élet, valamint az egyetemes Egyház iránti hűség!

    Ma, 32 évesen, a Közösség nővére vagyok Svájcban, és 2018. december 8-án tettem örökfogadalmat. Nagyon boldog vagyok, hogy teljesen az Úrhoz tartozom. Zugban körülbelül 15 testvér, nővér és laikus vagyunk. A ház egyik fő apostolsága az új evangelizáció a fiatalok körében és a fiatalokkal, amelyben én is részt veszek. Az első küldetésünk azonban az imádság.

    Bizalommal adom a jövőmet az Úr kezébe. Ő annyira jó! Eddig minden várakozásomat felülmúlta. Minden új nap egy lehetőség számomra, hogy felfedezzem az Ő szelíd szeretetét, még a mindennapi élet legapróbb részleteiben is.

    A Vele való élet tényleg megéri!

    Isten Bárányáról nevezett Claudia nővér

    továbbmenni

    témoignage de

    Fr. Etienne

    D’une famille nombreuse où on priait une dizaine de chapelet tous les soirs, j’ai perçu l’Amour absolu de Dieu à 12 ans autour d’un feu scout : je voyais les humains si microscopiques sous la voie lactée, et chaque Ave Maria était comme une flèche d’Amour divin. J’ai saisi qu’il n’y aurait personne d’aussi grand et beau que Dieu à qui donner ma vie.

    Comme à l’école ça allait bien, j’ai mis cela de côté. Je cherchais beaucoup d’argent, faisais beaucoup de voyages et de sports, mais sans jamais pouvoir trouver l’absolu.
    J’ai fait HEC. Puis je suis devenu directeur des opérations d’une compagnie de safaris. J’y pratiquais de l’alpinisme au Kilimandjaro et de la plongée sous-marine. Mais de nouveau la Bonté inouïe de Dieu est venue me visiter… sur le toit d’une Land Rover ! Je me trouvais au milieu de la grande migration des bêtes sauvages en Tanzanie : le Créateur de ces merveilles devait vraiment être encore plus extraordinaire. J’ai commencé à vraiment lire la Bible et aller à la messe chaque jour à la mission.

    A l’époque, j’ai vu les tentes de centaines de milliers de Rwandais rescapés du génocide, sans personne pour se lever et les secourir. J’ai fait un volontariat dans les Commandos Marine en passant la sélection comme officier de réserve. Mais en lisant la vie de Mère Teresa, j’ai vu que l’action la plus efficace de toutes pour le bien de ce monde, c’était la prière et la charité.

    Je suis entré à la Communauté des Béatitudes en 1998, et pour deux raisons principales  :

    – j’y ai vu réunis tous les états de vie en train de louer et adorer le Bon Dieu, dans une profonde joie. Tout cela constituait à mes yeux comme une anticipation du Ciel ;
    – j’y ai vu des frères et sœurs partageant tous un grand désir de sainteté, et cherchant, chacun avec ses faiblesses, à vivre d’abord la radicalité de la charité.

    On m’a ensuite envoyé selon les besoins en mission sur les cinq continents. Ordonné prêtre : la célébration de la Messe est devenue mon Ciel quotidien. J’ai eu la chance de passer un doctorat biblique sur la version araméenne ancienne des Évangiles pour annoncer Jésus en s’appuyant davantage sur l’autorité du texte même, et participer aux travaux catholiques de retraduction.

    Actuellement, je suis curé dans la mission du port de Lima (Pérou). Jésus touche les cœurs, il vaut plus que tout la peine d’être suivi, et Lui seul ne déçoit jamais:

    Ep 3, 19 : « L’amour du Christ surpasse tout ce qu’on peut connaître ». Le reste ça peut être bien, mais à côté, ce n’est pas grand-chose.

    Fr. Etienne

    POUR ALLEZ PLUS LOIN

    tanúságtétel

    Etienne atya

    Nagy családból származom, ahol minden este egy tized rózsafüzért imádkoztunk. 12 éves koromban egy cserkésztűz körül érzékeltem Isten abszolút szeretetét: olyan mikroszkopikusnak láttam az embereket a Tejút alatt, és minden egyes Üdvözlégy olyan volt, mint az isteni Szeretet nyila. Megértettem, hogy nem lesz senki olyan nagyszerű és gyönyörű, mint Isten, akinek odaadhatnám az életemet.

    Mivel az iskola jól ment, abba hagytam, nem érvelt. Sok pénzt kerestem, sokat utaztam és sportoltam, de sosem találtam meg az abszolútat.
    A HEC-be jártam (Párizs egyik legelőkelőbb gazdasági egyetem). Aztán egy szafari társaság üzemeltetési vezetője lettem. Ott a Kilimandzsárón hegymászó és búvárkodó voltam. De Isten hihetetlen jósága ismét eljött hozzám… egy Land Rover tetején! A vadállatok nagy tanzániai vándorlásának kellős közepén jártam: e csodák Teremtője valóban még rendkívülibb lehet. Elkezdtem tényleg olvasni a Bibliát, és minden nap misére jártam a misszióban.

    Akkoriban láttam a ruandai népirtás több százezer túlélőjének sátrait, akik mellett senki sem állt ki, hogy segítsen nekik. Önként jelentkeztem a tengerész komondorokhoz (a Francia hadsereg egyik külön csapata), és tartalékos tisztként átmentem a kiválasztáson. De Teréz anya életét olvasva láttam, hogy a világ javára tett leghatékonyabb cselekedet az ima és a szeretet.

    1998-ban csatlakoztam a Nyolc Boldogság Közösséghez, mégpedig két fő okból:

    – Láttam, hogy minden életállapot ott összegyűlt, és mélységes örömben dicsőítették és imádták a Jó Istent. Számomra mindez olyan volt, mintha a mennyországot láttam volna;
    – Láttam testvéreket és nővéreket, akik mindannyian osztoznak a szentség iránti nagy vágyban, és akik – ki-ki a maga gyengeségeivel együtt – arra törekednek, hogy mindenekelőtt a szeretet radikalitását éljék meg.

    Ezután szükség szerint misszióba küldtek az öt kontinensre. Pappá szenteltek: a szentmise ünneplése lett a mindennapi mennyországom. Lehetőségem nyílt arra, hogy az evangéliumok ősi arámi nyelvű változatából biblikus doktori tanulmányt írjak. Így szeretem a szöveg tekintélyére jobban támaszkodva hirdetni Jézust, és behívták a Szentírás újra fordításának kutató munkájába.

    Jelenleg a limai (Peru) kikötő egyik plébániában szolgálok. Jézus megérinti a szíveket, Őt érdemes mindennél jobban követni, és egyedül Ő soha nem okoz csalódást:

    Ef 3,19: „Krisztus szeretete felülmúl mindent, amit megismerhetünk”. A többi lehet, hogy jó, de mellette nem sok.

    Etienne atya

    továbbmenni

    témoignage de

    Joumana

    Je suis Joumana du Liban. J’ai rejoint la Communauté il y a quatorze ans déjà, à l’âge de 25 ans. Avant cela, j’étais prof de philosophie pour des classes de terminales, et assistante de production dans des programmes culturels télévisés.

    Ayant vécu des phases de remise en question de ma foi d’une part, aimant beaucoup la vie et rêvant de projets d’études avancés et de mariage d’autre part, j’étais loin de penser qu’un jour je « tomberais amoureuse de Dieu » et que cet amour m’appellerait à tout abandonner, et à tout donner.

    En pleine recherche de « la vérité », je lance à 20 ans un défi dans l’absolu : « si la philosophie me prouve que Dieu existe, je croirais, sinon, c’en est fini pour la foi ». Me prenant à la lettre, Dieu s’approcha de moi dans un premier temps à travers la philosophie… Ayant été invitée un samedi soir aux vêpres à la Communauté par un frère qui étudiait avec moi, le Dieu des philosophes acheva de découvrir son visage plein d’amour et de toucher mon cœur par la beauté qui émanait du lieu, des visages, des chants… et des prières spontanées : ce soir-là j’ai compris que son nom est « Seigneur », et qu’il est « la Vérité ».

    A 24 ans, la visite des reliques de Thérèse au Liban remit sur mon chemin la Communauté, et je découvris avec joie le programme tout neuf des retraites qu’elle venait de mettre en place. De retraite en retraite la folie d’un appel retentissait en moi et faisait tomber tous les autres désirs déjà présents. La force de ma résistance égalait celle de mon attirance vers cet amour que nul autre n’égalait, et jour après jour je me laissais envahir par ce désir unique : « Aimer, c’est tout donner et se donner soi-même ». Tout dans la Communauté parlait à mon cœur ! Alors j’ai dit oui, et je ne l’ai jamais regretté.

     « Il n’y a pas de plus grand amour que de donner sa vie pour ses amis »… pas de plus grand bonheur non plus, car « qui est en Dieu, ne manque de rien » !

    Joumana

    POUR ALLEZ PLUS LOIN

    tanúságtétel

    Joumana

    Joumana vagyok Libanonból. Tizennégy évvel ezelőtt, 25 évesen csatlakoztam a Közösséghez. Ezt megelőzően középiskolai filozófiatanár voltam, és kulturális televíziós műsorok produkciós asszisztense.

    Miután átmentem olyan fázisokon, amikor egyrészt megkérdőjeleztem a hitemet, másrészt nagyon szerettem az életet, felsőfokú tanulmányokról és házasságról álmodoztam, távol állt tőlem az a gondolat, hogy egy nap „beleszeretek Istenbe”, és hogy ez a szerelem arra hív, hogy mindent feladjak, és mindent odaadjak.

    Az „igazság” keresése közben, 20 éves koromban egy kihívást indítottam el: „Ha a filozófia bebizonyítja nekem, hogy Isten létezik, akkor hinni fogok, különben a hitemnek vége”. Miután egy szombat este egy velem együtt tanuló testvér meghívott a Közösségben vesperásra, a filozófusok Istene megmutatta nekem szerető arcát. A szépség, amely a helyről, az arcokról, az énekekről és a spontán imákból áradt megérintette a szívemet. Azon az estén megértettem, hogy az ő neve „Úr”, és hogy ő „az Igazság”.

    24 éves koromban, Lisieux-i Szent Teréz ereklyéi lejöttek Libanonba és újra az utamba állította a Közösséget, és örömmel fedeztem fel az új lelkigyakorlat-programot, amelyet éppen akkor indították el. Több lelkigyakorlaton át a hívás őrülete visszhangzott bennem, és minden más, már jelenlévő vágyat elhessegetett. Az ellenállásom ereje megegyezett a vonzalmaméval, amelyet éreztem ez a szerelem iránt , amelyhez semmi más nem fogható, és napról napra hagytam, hogy megszálljon ez a páratlan vágy: „Szeretni annyi, mint mindent és önmagunkat adni”. A Közösségben minden a szívemhez szólt! Így hát igent mondtam, és azóta sem bántam meg.

    „Nincs nagyobb szeretet, mint életét adni barátaiért”… nincs nagyobb boldogság sem, mert „aki Istenben van, semmiben sem szenved hiányt”!

    Joumana

    továbbmenni

    témoignage de

    Sr Emilie

     

    Je m’appelle Sr Emilie du Cœur de Jésus et de Marie. Je suis ardéchoise d’origine et c’est après une licence d’histoire que je suis entrée à la Communauté.

    C’est à l’adolescence, au cours d’un pèlerinage à Medjugorje, que j’ai fait une expérience forte de la présence de Dieu dans ma vie. Oh, je n’y étais pas allée de gaieté de cœur : ce sont mes parents qui m’y ont emmenée. En effet Dieu n’avait plus beaucoup de place dans ma vie à ce moment-là. Quelques mois plus tard je percevais un appel à la vie consacrée : en lisant une intention de prière pour les âmes consacrées j’ai alors entendu résonner en mon cœur cette question : « et pourquoi pas toi ? », ce qui a été pour moi source d’une grande joie…

    Pratiquement dans la même période j’ai découvert la Communauté des Béatitudes qui était venue faire une mission dans ma paroisse. Quelle joie se dégageait des visages des frères et sœurs ! Je voulais en savoir plus, voir cela de plus près. J’ai demandé à faire un séjour d’une semaine. J’étais tellement interpellée par la vie de prière, l’adoration, la beauté de la liturgie, la vie fraternelle, la communion des états de vie, et le souci de l’évangélisation. Bien sûr, j’étais encore trop jeune. Je poursuivais ma scolarité puis mes études. Pendant celles-ci, j’ai découvert d’autres communautés, mais toujours je revenais à ce premier appel à la Communauté des Béatitudes. Avec l’évidence que le Seigneur m’y attendait.

    Dès le début de ma vie communautaire s’est ancrée en moi, l’importance de ce cœur à cœur avec Dieu dans l’adoration, le contact avec sa Parole, … c’est là que je peux venir puiser tout ce dont j’ai besoin pour répondre à son appel. J’ai franchi le cap et c’est toute une aventure qui a commencé : le Seigneur est plein de surprises ! Et cette aventure ne s’arrête pas avec les vœux perpétuels. Chaque nouvelle journée en est le signe, toujours avec un « oui » à donner, et cette assurance que Dieu est là, qu’il est fidèle partout où Il nous conduit.

    « Les faveurs du Seigneur ne sont pas finies, ni ses compassions épuisées ; elles se renouvellent chaque matin, grande est sa fidélité ! » (Lm 3, 22)  Alors… « duc in altum » (Lc 5, 4)

    Sœur Emilie du Cœur de Jésus et de Marie

    POUR ALLEZ PLUS LOIN

    tanúságtétel

    Emilie nővér

    A nevem Jézus és Mária Szívéről nevezett Emilie nővér . Ardèche-ból származom, és egy történelem szakos diploma megszerzése után csatlakoztam a Közösséghez.

    Tinédzserként egy medjugorjei zarándoklat során erőteljes tapasztalatot szereztem Isten jelenlétéről az életemben. Ó, nem önként mentem: a szüleim vittek oda. Valóban, Istennek akkoriban nem sok helye volt az életemben. Néhány hónappal később megéreztem a hívást a megszentelt életre: miközben egy imaszándékot olvastam a megszentelt lelkekért, a szívemben felhangzott ez a kérdés: „és miért nem te?”, ami nagy örömömre szolgált…

    Nagyjából ugyanebben az időben fedeztem fel a Nyolc Boldogság Közösséget, akik missziót végeztek a plébániámon. Micsoda öröm volt a testvérek arcán! Többet akartam tudni, közelebbről akartam látni. Kértem, hogy maradhassak egy hétig. Nagyon megszólított engem az imaélet, a szentségimádás, a liturgia szépsége, a testvéri élet, az életállapotok közössége és az evangelizáció iránti elköteleződés. Természetesen még túl fiatal voltam. Akkor még iskolába jártam, majd tanultam. Ezek során felfedeztem más közösségeket is, de mindig visszatértem ehhez az első híváshoz, a Nyolc Boldogság Közösséghez, azzal a bizonyítékkal, hogy az Úr ott várt rám.

    Közösségi életem kezdetétől fogva különösen fontossá vált a számomra az Istennel való meghitt beszélgetés  a belső imában, az Igével való érintkezésben… onnan meríthetem mindazt, amire szükségem van ahhoz, hogy válaszoljak az Ő hívására. Beleugrottam, és egy egész kaland kezdődött: az Úr tele van meglepetésekkel! És ez a kaland nem ér véget az örökfogadalommal. Minden új nap ennek a jele, mindig egy „igen”, és ez a bizonyosság, hogy Isten ott van, hogy hűséges, bárhová is vezet minket.

    „Az Úr kegyei nem fogynak el, és könyörületessége nem merül ki, minden reggel megújul, nagy az ő hűsége” (Lm 3, 22)… „duc in altum” (Lk 5, 4)…

    Jézus és Mária Szívéről nevezett Emilie nővér

    továbbmenni

    témoignage de

    Fr. Giuseppe Maria

    Je suis originaire de Sicile. Là-bas, dès l’enfance, mon cœur était habité par un désir fou de bonheur mais, en grandissant…  je ne le cherchais plus en Dieu ! J’avais mis mon cœur dans les études et mes objectifs de carrière artistique. L’influence de la pensée individualiste avait refroidi en moi l’élan de la gratuité. Mes relations avec les autres devenaient intéressées. Mes peintures devenaient sombres d’égoïsme. Quelquefois, j’avais l’impression d’oublier « quelque chose » d’essentiel.

    A l’âge de 24 ans j’ai fait une expérience très forte durant laquelle j’ai expérimenté la grandeur de l’Amour de Dieu. J’ai su que j’avais trouvé la perle précieuse de ma vie et sans douter de la valeur de son appel, je me suis mis à l’écoute. Dans mon cœur il y avait un très fort désir de me consacrer au Seigneur et de devenir prêtre.

    Ma rencontre avec la Communauté des Béatitudes, je l’ai faite pendant une soirée de prière du Renouveau Charismatique à Palerme. La « beauté surnaturelle » qui passait par les chants, la liturgie, les prières et la joie fraternelle m’ont bouleversé. Après quelques mois, c’est dans mon village que la Communauté est venue pour animer une mission d’évangélisation. Pendant une semaine, quelle joie de me trouver au milieu de ces frères et sœurs, leur bonheur, leur lumière. A force de les fréquenter, j’ai fait le pas : je suis entré dans la maison de la Communauté à Erice, en Sicile.

    En mai 2017 j’ai été ordonné prêtre et suis au service du Foyer de Noto près du sanctuaire de Notre Dame « Echelle du Paradis ».

    J’ai toujours cet appel à cœur : le service de l’édification du Royaume de Dieu par la recherche continuelle de l’union au Christ et la communion fraternelle. Dieu veut le salut et le bonheur de tous. Alors si tu as un grand désir de bonheur, de vivre pleinement ta vie comme une très belle « aventure d’amour », mets-toi à la suite du Christ et laisse-toi conduire par l’Esprit Saint sur le chemin des béatitudes. N’aie pas peur !

    « Il est fidèle, celui qui vous appelle : c’est encore lui qui fera cela » (1 Th 5, 24)

    Frère Giuseppe Maria

    POUR ALLEZ PLUS LOIN

    tanúSÁGTÉTEL

    Giuseppe Maria atya

    Eredetileg szicíliai vagyok. Ott, gyermekkorom óta a szívemet őrült boldogságvágy töltötte el, de ahogy felnőttem… már nem Istenben kerestem! A szívemet beleadtam a tanulmányaimba és a művészi karriercéljaimba. Az individualista gondolkodás hatása lehűtötte a szabadság iránti késztetést. A másokkal való kapcsolataim öncélúvá váltak. A festményeim sötétek lettek az önzéstől. Néha az volt a benyomásom, hogy elfelejtettem „valami” lényeges dolgot.

    24 éves koromban volt egy nagyon erőteljes élményem, amelyben megtapasztaltam Isten szeretetének nagyságát. Tudtam, hogy megtaláltam életem drága gyöngyszemét, és anélkül, hogy kételkedtem volna hívásának értékében, elkezdtem hallgatni rá. A szívemben nagyon erős volt a vágy, hogy az Úrnak szenteljem magam, és pap legyek.

    A Nyolc Boldogság Közösségével egy karizmatikus megújulás imaestjén találkoztam Palermóban. Az énekek, a liturgia, az imák és a testvéri öröm „természetfeletti szépsége” elárasztott. Néhány hónap múlva a Közösség eljött a falumba, hogy evangelizációs missziót indítson. Egy hétig milyen öröm volt e testvérek között lenni, az ő boldogságukban, az ő fényükben. Gyakran jártam hozzájuk, mielőtt megtettem volna a lépést: beléptem a Közösség házába a szicíliai Ericében.

    2017 májusában szenteltek pappá, és Notóban állok szolgálatában a Szűzanya „Paradicsomlétra” kegyhelye mellett.

    Még mindig szívemen viselem ezt a hivatást: Isten országának építését szolgálom a Krisztussal való egyesülés és a testvéri közösség folyamatos keresése által. Isten mindenki üdvösségét és boldogságát akarja. Ha tehát nagy vágyad van a boldogságra, arra, hogy életedet teljes mértékben a szeretet gyönyörű „kalandjaként” élhesd, kövesd Krisztust, és hagyd, hogy a Szentlélek vezessen a boldogságok útján. Ne féljetek!

    „Hűséges az, aki elhívott titeket: újra megteszi ezt” (1Thessz 5:24).

    Giuseppe Maria atya

    továbbmenni
    Julie

    testimony of

    Julie

    De nationalité libanaise, je vis dans la maison communautaire de Gharzouz, au Liban, depuis deux ans. Je suis architecte d’intérieur depuis 2012. J’ai ressenti un fort appel de Dieu il y a plusieurs années, et après un long discernement, j’ai réalisé que cet appel reposait sur plusieurs points : une vie de prière intense et un désir d’union avec Dieu, une vie fraternelle (c’est-à-dire en communauté) avec la communion de tous les états de vie (mixtes), un rayonnement missionnaire et un don total de moi-même tout en restant en contact avec le monde. 

    Mais dans quelle communauté ?
    Un jour, un ami m’a proposé d’aider les frères et sœurs de la maison Gharzouz dans une de leurs missions (l’organisation de journées spirituelles pour les écoles pendant le Carême). C’est à ce moment-là que j’ai vraiment fait connaissance avec la Communauté de près. Petit à petit, j’ai réalisé qu’elle correspondait à ce que je voulais et j’ai décidé de rejoindre la Communauté. 

    Je vis ma vocation dans tout ce que je fais :

    • dans une vie de prière avec l’eucharistie et l’adoration quotidiennes, avec les différents services divins (ainsi que le triduum pascal) qui renforcent ma relation avec Dieu, approfondissant toujours plus ma confiance en Lui.
    • enfin, dans les missions d’évangélisation, qui m’apprennent à devenir un vrai disciple : la joie de faire goûter aux autres le Royaume des Cieux et d’intercéder pour le monde qui a besoin de beaucoup de prière.

    Oh je n’oublie pas les petits combats de chaque jour qui m’enracinent dans ma vocation pour m’ouvrir les portes de la sainteté.

    „Une âme unie à Jésus est un sourire vivant qui le rayonne et le donne” (Sainte Elisabeth de la Trinité).

    Julie

    Pour aller plus loin
    Julie

    tanúSÁGTÉTEL

    Julie

    Libanoni állampolgár vagyok, és két éve élek a libanoni közösségi házban. 2012 óta vagyok belsőépítész.

    Néhány évvel ezelőtt erős hívást éreztem Istentől, és hosszú mérlegelés után rájöttem, hogy ez a hívás több ponton nyugszik : intenzív imaélet és az Istennel való egyesülés vágya, testvéri élet (azaz közösségben) az élet minden állapotának (vegyes) közösségével, missziós küldetés és önmagam teljes odaadása, miközben kapcsolatban maradok a világgal. De melyik közösségben ?

    Egy nap egy barátom azt javasolta, hogy segítsek a Gharzouz-ház testvéreinek egyik missziójukban (lelki napok szervezése iskolák számára nagyböjt idején). Ekkor ismertem meg igazán közelről a közösséget. Apránként rájöttem, hogy ez megfelel annak, amire vágytam, és úgy döntöttem, hogy csatlakozom a Közösséghez.

    Mindenben, amit teszek, a hivatásomat élem:

    az imaéletben, a mindennapi Eucharisztiával és imádsággal, a különböző liturgiákkal, amelyek erősítik az Istennel való kapcsolatomat, egyre jobban elmélyítve a belé vetett bizalmamat. Végül az evangelizációs missziókban, amelyek megtanítanak arra, hogy igazi tanítvány legyek : az öröm, hogy másokkal megízleltetem a Mennyek Országát, és közbenjárok a világért, amelynek sok imára van szüksége.

    Ó, nem feledkezem meg a mindennapok apró küzdelmeiről sem, amelyek meggyökereznek hivatásomban, hogy megnyissák előttem a szentség kapuit.

    „A Jézussal egyesült lélek egy élő mosoly, amely Őt sugározza és Őt adja” (Szentháromság Szent Erzsébet).

    Julie

    továbbmenni

    témoignage de

    Sr Klara Misericordia

     

    Je suis née au Kazaskhstan… Eh oui, ce n’est pas fréquent de lire en français quelqu’un qui vient de si loin.

    Ma famille n’était pas pratiquante. Avec une maman orthodoxe et un papa musulman, c’était difficile ! A sept ans pourtant, j’ai reçu le baptême orthodoxe. Mais à la maison, on ne parlait jamais de Dieu. C’est le drame du décès de mon frère (j’avais alors 16 ans), qui a commencé à faire cheminer ma famille. La perspective de la vie éternelle était une consolation pour nous.

    Mon parrain, catholique, nous a tous entraînés à l’église. Les prêtres avaient formé une équipe de jeunes à qui ils confiaient de petites missions. Très vite, je passais presque tout mon temps libre à l’église, tout en continuant des études de comptabilité. Je ressentais une grande joie en participant à toutes ces activités (animation de messes, catéchisme, évangélisation, etc.).

    C’est en 1999 que la Communauté des Béatitudes a lancé son premier Festival des Jeunes au Kazakhstan. Au cours d’une veillée de prière, alors que j’avais en tête le projet de me marier, j’ai senti que Jésus m’appelait à la vie consacrée ! La sœur qui a prié pour moi, a dit dans sa prière, exactement ce que je portais dans mon cœur ! Cependant, je lui ai dit : « Juste pour aujourd’hui » ! J’ai demandé à faire un séjour avec d’autres amies dans la maison qui venait de s’ouvrir à Kokchetav. Je me sentais chez moi ! C’est pendant l’adoration, à la chapelle de la Communauté, que j’ai fait LA RENCONTRE avec Jésus et que j’ai éprouvé le grand amour qu’Il avait pour moi.

    Aujourd’hui, après dix-sept ans de vie communautaire, je rends grâce au Seigneur de m’avoir appelée et, chaque jour, je découvre la beauté de la vie consacrée à la Communauté des Béatitudes. La vie avec Jésus est une aventure quotidienne, pleine d’imprévus, de surprises, de bonheur et je rends grâce pour tout ce que le Seigneur ne cesse de faire dans ma vie.

    Si le doute demeure en ton cœur, n’hésite pas, n’aie pas peur, Jésus comblera ton attente et te donnera au centuple !

    Sœur Klara Misericordia

    POUR ALLEZ PLUS LOIN

    tanúSágtétel

    Klara Misericordia nővér

    Kazahsztánban születtem… Igen, nem gyakran olvasni magyarul olyasvalakit, aki ilyen messziről származik.

    A családom nem volt vallásos. Egy ortodox anyával és egy muszlim apával nehéz volt! Hétéves koromban azonban megkaptam az ortodox keresztséget. De otthon soha nem beszéltünk Istenről. A bátyám halálának tragédiája (akkor 16 éves voltam) volt az, ami elkezdte előre mozdítani a családomat. Az örök élet kilátása vigaszt jelentett számunkra.

    Keresztapám, aki katolikus volt, mindannyiunkat elvitt a templomba. A papok fiatalokból álló csoportokat alakítottak, akikre kisebb missziókat bíztak. Hamarosan szinte minden szabadidőmet a templomban töltöttem, miközben folytattam a könyvelői tanulmányaimat. Nagy örömöt éreztem, hogy részt vehettem mindezekben a tevékenységekben (éneklés a szentmiséken, katekézis, evangelizáció stb.).

    1999-ben a Nyolc Boldogság Közösség elindította első Ifjúsági Fesztiválját Kazahsztánban. Egy imavirrasztás során, amikor a házasságkötést terveztem, éreztem, hogy Jézus a megszentelt életre hív engem! A nővér, aki imádkozott értem, pontosan azt mondta az imájában, amit a szívemben éreztem! Én azonban azt mondtam neki: „Csak mára”! Megkértem, hogy más barátnőimmel együtt jöhessek pár napra látogatni a Közösségi házat, amely éppen akkor nyílt meg Kokcsetavban. Otthon éreztem magam! A közösségi kápolnában tartott szentségimádás alatt találkoztam Jézussal, és megtapasztaltam, hogy milyen nagy szeretettel van irántam.

    Ma, tizenhét év közösségi élet után hálát adok az Úrnak, hogy elhívott, és minden nap felfedezem a megszentelt élet szépségét Közösségemben. Az élet Jézussal egy mindennapi kaland, tele váratlan eseményekkel, meglepetésekkel és boldogsággal, és hálát adok mindazért, amit az Úr folyamatosan tesz az életemben.

    Ha még mindig kételyek vannak a szívedben, ne habozz, ne félj, Jézus be fogja váltani a várakozásaidat, és százszorosan megadja neked!

    Klara Misericordia nővér

    továbbmenni

    témoignage de

    Fr. Isaïe

    Je suis originaire de la région parisienne (Meaux), où j’ai vécu jusqu’à 15 ans. Ma famille était catholique et pratiquante. Bien que ‘turbulent’ pendant mon adolescence, je suis entré au petit séminaire jusqu’au bac, chez les Spiritains, dans le sud. Ces années furent pour moi une grâce, avec une ouverture extraordinaire sur la mission, et la fréquentation d’un monastère proche, m’a ouvert à la vie contemplative. En bref, ce fut l’occasion d’une ‘nouvelle’ conversion et la confirmation d’un appel. Au terme toutefois, mon cœur balançait entre l’entrée au monastère et l’une de ces ‘communautés nouvelles’ qui faisaient leurs premiers pas. Après deux ans de philosophie à la Catho de Paris, puis deux années comme coopérant en République islamique de Mauritanie, je me suis retrouvé pour un séjour d’une semaine, à la toute nouvelle maison de la Communauté de Pont-Saint-Esprit, grâce à des amis. Dieu est ‘relation’ et Il parle par des médiations diverses et formidables !

    Après la tempête intérieure de la décision, et le conseil fort inspiré d’un vieux moine, j’ai écrit à Pont et trois mois plus tard, je débarquais. C’était en 1979, il y a cette année 40 ans (déjà) ! Du séjour en juillet, je suis entré en octobre. Ce qui d’emblée m’a rejoint profondément, dans cette communauté, c’est l’amour des frères et sœurs pour le Seigneur et la charité mutuelle vécue, comme en une famille.

    La dimension juive ou de l’Orient chrétien, s’accordaient bien aussi à mes pôles d’intérêt. Quant à la vie mixte, cela m’allait bien. Sept mois après mon entrée, j’ai rejoint Jérusalem pour une année d’étude, puis suis descendu à Rome pendant trois ans pour poursuivre les études de théologie. Après, ce fut une litanie de destinations diverses du Liban (pendant la guerre), au Maroc, quelques années en France, puis le Gabon, le Rwanda, la Sicile…

    Voilà 33 ans j’étais ordonné prêtre : vicaire puis plus tard curé, dans le diocèse d’Albi, et pasteur en diverses pays ; Depuis sept ans maintenant, je me trouve donc dans l’Océan Indien, aujourd’hui curé de Terre Sainte (St Pierre) dans le sud de La Réunion ; Je m’y sens vraiment bien. Je vis, avec mes frères et sœurs sur notre foyer spirituel des Béatitudes de l’Eau vive, la prière, l’accueil, et les temps forts spirituels. La vie fraternelle est un cadeau précieux. L’universel m’attire, et La Réunion l’incarne en un microcosme humain, culturel et religieux extraordinaire : Je fais partie du Groupe de dialogue interreligieux (Hindous, Musulmans, Bahaïs… religions chinoises) depuis le début de mon arrivée, et suis délégué diocésain pour l’œuvre d’Orient pour soutenir les Chrétiens d’Orient.

    Dieu est vraiment fidèle. L’Eglise nous ouvre sur l’universel et la Communauté me permet de vivre cette dimension, à la fois apostolique et contemplative. Je rends grâce à Dieu, pour ces 40 années de belle aventure !

    Père Isaïe

    POUR ALLEZ PLUS LOIN

    tanúságtétel

    Isaïe atya

    Eredetileg a párizsi régióból (Meaux) származom, ahol 15 éves koromig éltem. A családom gyakorló katolikus volt. Bár serdülőkoromban „viharos” volt, az érettségiig a kis szemináriumba kerültem, egy szerzetesek általa fenntartott iskolában Dél-Franciaországban. Ezek az évek kegyelmet jelentettek számomra, rendkívüli módon megnyíltam a misszió felé, és egy közeli kolostor látogatása megnyitotta számomra a szemlélődő életet. Röviden, ez egy „új” megtérés és egy elhívás megerősítése volt. Végül azonban a szívem a kolostorba való belépés és az első lépéseket tevő „új közösségek” egyike között szakadt el. Tanultam két évig filozófiát a párizsi katolikus főiskolán, majd két évig végeztem önkéntes munkát a Mauritániai Iszlám Köztársaságban. Végül néhány barátomnak köszönhetően egy hétre a Pont-Saint-Esprit közösség vadonatúj házában találtam magam. Isten „kapcsolat”, és Ő különböző és félelmetes közvetítéseken keresztül beszél!

    A döntés belső vihara és egy öreg szerzetes nagyon ihletett tanácsa után írtam az elöljárónak, és három hónappal később megérkeztem. Ez 1979-ben volt! Ami azonnal mély benyomást tett rám ebben a közösségben, az a testvérek szeretete az Úr iránt, és a kölcsönös szeretet, amelyet úgy éltek meg, mint egy családban.

    A zsidó és a keleti keresztény dimenziók is jól illeszkedtek az érdeklődési körömhöz. Hét hónappal az érkezésem után egy évre Jeruzsálembe mentem tanulni, majd három évre lementem Rómába, hogy folytassam teológiai tanulmányaimat. Ezután különböző úti célok litániája következett Libanontól (a háború alatt) Marokkóig, néhány év Franciaországban, majd Gabon, Ruanda, Szicília…

    Hét évben az Indiai-óceánon voltam, most plébánosként Terre Sainte-ban (St Pierre), a Réunion-sziget déli részén; nagyon jól érzem magam ott. Testvéreimmel és nővéreimmel együtt élek az imádságban, a vendég fogadásban és az egyéb apostolkodásban. A testvéri élet értékes ajándék. Engem az egység vonz, és a Réunion-sziget ezt egy rendkívüli emberi, kulturális és vallási mikrokozmoszban testesíti meg: a vallásközi párbeszéd csoportjának (hinduk, muzulmánok, bahák, kínai vallások) tagja vagyok, mióta megérkeztem, és egyházmegyei szintén dolgozom a keleti keresztények támogatásán.

    Isten valóban hűséges. Az Egyház megnyit minket az egyetemes felé, és a Közösség lehetővé teszi számomra, hogy megéljem ezt a dimenziót, mind apostoli, mind kontemplatív módon. Hálát adok Istennek ezért a 40 évnyi gyönyörű kalandért!

    Isaie atya

    továbbmenni
    Sr Thérèse de la Sainte Face

    témoignage de

    Sr Thérèse de la Sainte Face

     

    Je m’appelle Sœur Thérèse de la Ste Face (en référence au visage du Christ, pour les non-initiés). Je suis française originaire de la Guadeloupe (les Antilles),  à la Communauté depuis vingt ans. Jésus est venu me cueillir sur les bancs de l’université à Paris où j’étudiais les mathématiques.

    Depuis l’enfance, j’ai reçu une éducation religieuse de base. Quand j’ai quitté mon île pour des études en France métropolitaine, j’entrais dans une autonomie à tout point de vue et la dimension de la foi n’y a pas échappé : quelle chrétienne étais-je ? Qui était le Christ pour moi ? Quelle place donnais-je à l’Eucharistie dans ma vie ? Etait-ce pour moi simplement une tradition à perpétuer ?

    C’est en plein questionnement que j’ai rencontré un groupe de prière qui a été le canal d’une expérience spirituelle déterminante. J’ai découvert un Dieu vivant et qui n’est pas du tout loin de ce que je vis. Je peux partager deux points de cette expérience : devant Jésus dans l’hostie exposée, j’ai goûté l’amour infini de Dieu pour moi, j’avais rencontré Quelqu’un qui m’aimait et de manière unique. Puis dans un deuxième temps, à travers la prière de quelques membres du groupe de prière, j’ai revu toute ma vie en un instant et j’ai pris conscience de la fidélité de Dieu dans divers moments de ma vie. J’ai touché quelque chose de Dieu, quelque chose de grand et de beau que rien ni personne ne pouvait me ravir. Non seulement j’avais la certitude de l’existence de Dieu, mais je savais de l’intérieur qu’Il était en moi et avec moi.

    Devant un tel Amour, a resurgi dans mon cœur l’appel à la vie religieuse (que je situe à l’âge de 12 ans) : ce désir de donner toute ma vie à Dieu pour L’aimer et faire connaitre Son Amour.

    Durant le temps de discernement qui suivit, je rencontrai à la faculté, de façon providentielle, une personne qui se rendait à la Communauté des Béatitudes pour une retraite. C’est ainsi que je décidai de m’y rendre aussi pour essayer de comprendre la volonté de Dieu.

    J’ai été frappée par la liturgie, la ferveur de la louange de cette communauté, la qualité de la vie fraternelle, la beauté de Dieu qui émanait dans cette simplicité de vie, ainsi que l’ouverture à l’évangélisation. J’ai donc choisi la Communauté car il me semblait que le grand désir que j’avais de me donner à Dieu pouvait se concrétiser dans ce choix de vie où contemplation et mission s’entremêlaient de manière forte. Et je n’ai pas été déçue !

    Pour moi, la vie religieuse est un moyen pour aimer pleinement. Une voie qui montre que Dieu existe et que cela vaut la peine de Lui consacrer toute sa vie. Chaque jour, j’apprends à me laisser faire et éclairer par Dieu, à être de mieux en mieux disponible pour Le faire connaitre et  aimer.

    „Le vent souffle où il veut et tu entends sa voix, mais tu ne sais pas d’où il vient ni où il va. Ainsi en est-il de quiconque est né de l’Esprit” (Jn 3, 8). Suivre le Christ c’est une aventure : se laisser sans cesse surprendre par Dieu et rester ouvert à la nouveauté de l’Esprit…

    Sœur Thérèse de la Sainte Face

    POUR ALLEZ PLUS LOIN
    Sr Thérèse de la Sainte Face

    TANÚSÁGTÉTEL

    SZENT ARCRÓL NEVEZETT THERESE NŐVÉR

    A nevem Szent Arcról nevezett Therese  nővér (a beavatatlanok számára Krisztus arcára utalva). Francia vagyok, Guadeloupe-ról (Nyugat-Indiából) származom, és húsz éve vagyok a Közösségben. Jézus eljött értem a párizsi egyetem padjaiba, ahol matematikát tanultam.

    Gyermekkorom óta alapvető vallási nevelésben részesültem. Amikor elhagytam a szigetemet, hogy Franciaországban tanuljak, minden tekintetben autonóm lettem, és a hit dimenziója sem maradt ki ebből: milyen keresztény voltam? Ki volt Krisztus számomra? Milyen helyet adtam az Eucharisztiának az életemben? Vajon ez egyszerűen csak egy hagyomány volt, amit tovább kell vinni?

    E kérdésfeltevés közepette találkoztam egy imacsoporttal, amely egy meghatározó lelki élmény csatornája volt. Felfedeztem egy élő Istent, aki egyáltalán nem áll távol attól, amit én tapasztalok. Két dolgot tudok megosztani ebből az élményből: a kihelyezett Oltáriszentség előtt megízleltem Isten végtelen szeretetét irántam, találkoztam Valakivel, aki szeretett engem, mégpedig egyedülálló módon. Aztán egy második lépésben, az imacsoport néhány tagjának imája által, egy pillanat alatt újra láttam az egész életemet, és tudatára ébredtem Isten hűségének életem különböző pillanataiban. Megérintettem valamit Istentől, valami nagyszerűt és szépet, amit senki és semmi nem vehet el tőlem. Nemcsak Isten létezéséről voltam biztos, hanem belülről tudtam, hogy Ő bennem és velem van.

    Az ilyen Szeretet láttán újra felbukkant a szívemben a hívás a megszentel életre (amelyet 12 éves koromban éreztem először): a vágy, hogy egész életemet Istennek adjam, hogy szeressem Őt és megismertessem az Ő Szeretetét.

    Az ezt követő megkülönböztetés ideje alatt az egyetemen találkoztam egy olyan személlyel, aki a Nyolc Boldogság Közösségbe készült lelkigyakorlatra. Ezért úgy döntöttem, hogy én is odamegyek, hogy megpróbáljam megérteni Isten akaratát.

    Lenyűgözött a liturgia, e Közösség buzgó dicsőítése, a testvéri élet minősége, Isten szépsége, amely az élet egyszerűségéből sugárzott, valamint az evangelizációra való nyitottság. Azért választottam a Közösséget, mert úgy tűnt, hogy az a nagy vágyam, hogy átadjam magam Istennek, konkretizálódhat ebben az életformában, ahol a szemlélődés és a küldetés erősen összefonódik. És nem csalódtam!

    Számomra a megszentelt élet a teljes szeretet útja. Egy olyan út, amely megmutatja, hogy Isten létezik, és hogy érdemes neki szentelni az egész életünket. Minden nap tanulom engedni, hogy Isten vezessen és megvilágosítson, hogy egyre inkább elérhető legyek, hogy megismertessem és megszeressem Őt.

    „A szél ott fúj, ahol akar, és hallod a hangját, de nem tudod, honnan jön, vagy hová tart. Így van ez mindenkivel, aki a Lélektől született” (Jn 3:8). Krisztust követni kaland: engedni, hogy Isten állandóan meglepjen, és nyitottnak maradni a Lélek újdonságára…

    Szent Arcról nevezett Therese nővér

    TOVÁBBMENNI

    témoignage de

    Fr. Jean-Marie

    Je suis de Suisse romande. Avant de rentrer à la Communauté, j’étais jeune mécanicien-autos, dans un garage qui préparait des véhicules pour le Paris-Dakar.

    C’est lors d’un pèlerinage pour les vocations en 1983 que j’ai entendu très clairement dans mon cœur, l’appel de Jésus à devenir prêtre. J’allais avoir vingt ans. La parole de Jésus brûlait mon âme. Durant cette journée de prière nous méditions un texte du Pape Jean-Paul II, qui s’exprimait en ces termes « Bien chers jeunes, je voudrais vous adresser un appel tout particulier : réfléchissez. Comprenez que je vous parle de choses très importantes. Il s’agit de consacrer sa vie entière au service de Dieu et de l’Eglise… Ouvrez votre cœur à la rencontre joyeuse avec le Christ ressuscité ! Permettez à la force de l’Esprit Saint d’agir en vous et de vous inspirer les justes choix pour votre vie… C’est peut-être toi que le Seigneur appelle… ». Sur ces paroles du pape, ma vocation a germé. Durant plus de quatre ans et demi j’ai lutté. Ma profession me plaisait énormément et je n’arrivais pas à me décider. C’est après un pèlerinage à Medjugorje que j’ai pu m’abandonner au projet que Le Seigneur avait sur moi.

    Je me suis trouvé de passage à Ars, sans savoir que la Communauté des Béatitudes y organisait un rassemblement. Le choc ! Les liturgies festives me remplissaient d’une joie incroyable. Une sœur qui m’invite à assurer un tour d’adoration en pleine nuit ! Cette demande m’honorait. Quand je me suis trouvé face à Jésus-Eucharistie, j’avais le sentiment d’être réellement à ma place. „Une communauté qui adore voilà ce qu’il me faut”. Après ce coup de foudre, j’ai approfondi cette „rencontre” en visitant la maison de Pont-Saint-Esprit. Tout simplement…

    Aujourd’hui, prêtre depuis 22 ans, je vis mon ministère sacerdotal en paroisse au service de la nouvelle évangélisation, entouré et aidé de mes frères et sœurs des Béatitudes. J’accorde une large place au service de la jeunesse. Notre maison paroissiale à Lausanne accueille un petit foyer d’étudiants. Avec eux, nous faisons du scoutisme et toutes sortes d’activités : camp en montagne, camp de ski, pèlerinage, JMJ, voyage humanitaire…

    Jésus nous appelle à des grands défis. Il compte aussi sur toi. Laisse ton empreinte dans ce monde. Il a besoin de la fraîcheur de tes jeunes années. „Viens suis-moi. Ensemble nous bâtirons la civilisation de l’Amour.”

    Frère Jean-Marie

    POUR ALLEZ PLUS LOIN

    TANÚSÁGTÉTEL

    Jean-Marie atya

    Francia nyelvű Svájcból származom. Mielőtt csatlakoztam a Közösséghez, fiatal autószerelő voltam egy garázsban, amely a Párizs-Dakar Rallyra készítette fel a járműveket.

    Egy 1983-as hivatásos zarándoklat során hallottam meg nagyon világosan a szívemben Jézus hívását, hogy pap legyek. Húszéves lettem volna. Jézus szava égett a lelkemben. Ezen az imanapon II. János Pál pápa szövegét hallgattuk meg, aki így szólt: „Kedves fiatalok, szeretnék egy nagyon különleges felhívást intézni hozzátok: gondolkodjatok. Értsétek meg, hogy nagyon fontos dolgokról beszélek nektek. Arról van szó, hogy egész életünket Isten és az Egyház szolgálatának szenteljük… Nyissátok meg szíveteket a feltámadt Krisztussal való örömteli találkozásra! Engedd, hogy a Szentlélek ereje munkálkodjon benned, és inspiráljon arra, hogy helyes döntéseket hozz az életedben… Talán te vagy az, akit az Úr hív…”. A pápa e szavaival megszületett a hivatásom. Több mint négy és fél évig küzdöttem. Nagyon szerettem a szakmámat, és nem tudtam dönteni. Egy medjugorjei zarándoklat után voltam képes arra, hogy átadjam magam annak a projektnek, amit az Úr nekem szánt.

    Ars-on átutazóban találtam magam, anélkül, hogy tudtam volna, hogy a Nyolc Boldogság Közösség találkozót szervez ott. Micsoda sokk! Az ünnepi liturgiák hihetetlen örömmel töltöttek el. Egy nővér, aki meghívott vállalni egy órát a szentségimádáson éjszaka közepén! Megtiszteltetés volt számomra ez a kérés. Amikor az Eucharisztiában Jézus előtt találtam magam, úgy éreztem, hogy valóban ide tartozom. „Egy Istent imádó közösségre van szükségem.” Az első látásra való szerelem után elmélyítettem ezt a „találkozást” azzal, hogy meglátogattam a Pont-Saint-Esprit-i házat. Egész egyszerűen…

    Ma, 22 éve papként, egy plébánián élem papi szolgálatomat az új evangelizáció szolgálatában, a közösségi testvéreim által körülvéve és segítve. Nagy helyet szánok az ifjúság szolgálatának. Lausanne-i plébániai házunkban egy kis csoport diák lakik. Velük cserkészkedünk és mindenféle tevékenységet végzünk: hegyi tábor, sítábor, zarándoklat, IVT, humanitárius utazás….

    Jézus nagy kalandokra hív minket. Rád is számít. Hagyj nyomot ezen a világon. Szüksége van a fiatalságod frissességére. „Gyere és kövess engem. Együtt fogjuk felépíteni a Szeretet civilizációját.”

    Jean-Marie atya

    továbbmenni

    témoignage de

    Fr. Johannes-Maria

    Je suis né et j’ai grandi à Berlin en Allemagne.

    Il y a maintenant 25 ans que je suis entré à la Communauté des Béatitudes. Pourtant rien ne m’y destinait. Avant cette nouvelle vie, j’avais commencé des études d’enseignement, avec des priorités bien claires : le sport et les activités physiques.

    À l’âge de 12 ans, j’ai commencé à pratiquer le bicross. Ça donne de l’adrénaline pur ! Pour moi c’était plus qu’un simple passe-temps libre. C’était ma vie. Je passais tout mon temps sur le vélo, y investissant tout mon argent et toute mon énergie. La compétition était devenue pour moi source de reconnaissance. Il fallait briller.

    Mais tout cela, pour gagner un petit trophée en métal et être acclamé après la compétition. Pourtant ces moments sont éphémères.

    Bien plus tard, j’ai réalisé que je me trouvais dans une recherche permanente de performances. Tout ce qui ne servait pas cet idéal, je le méprisais. Progressivement et sans y être vraiment conscient je perdais le sens de la vie et devenait de plus en plus solitaire. Intérieurement, j’avais même perdu ma famille.

    Mais Dieu est bon ! À travers des circonstances miraculeuses, le Seigneur m’a conduit à Medjugorje, en Bosnie-Herzégovine. C’est un sanctuaire marial visité par des millions de pèlerins du monde entier. J’y ai vécu une expérience forte avec le Dieu vivant.

    C’est très difficile de l’écrire en quelques mots, mais je peux simplement dire que je me suis rendu compte de mon égoïsme et de la froideur de mon cœur, en même temps que je découvrais l’amour ineffable de Dieu pour moi. Cette expérience m’a complètement changé !

    J’ai commencé une vie de prière régulière. Elle m’a permis de m’approcher de la vie ecclésiale. Puis je suis entrée à la Communauté des Béatitudes car il y avait en moi un profond désir de donner toute ma vie au Seigneur. J’y trouvé ma famille. J’y ai rencontré des frères et sœurs qui ont vécu des choses similaires avec Dieu. Je pouvais cheminer avec eux pour servir le Seigneur et servir l’Église.

    Et le temps passe vite… depuis je suis prêtre, j’essaye de rechercher les brebis perdues. Comme dans mon expérience, je souhaite leur parler de cette source profonde de bonheur que cherche chaque homme.

    Alors, n’hésite pas non plus à entrer en contact avec lui, à lui parler, à lui partager tes questions, tes soucis, tes problèmes, tes blessures. Et surtout prie-le de se manifester et de te montrer sa grande miséricorde pour toi.

    Frère Johannes Maria

     

    POUR ALLEZ PLUS LOIN

    tanúságtétel

    Johannes-Maria atya

    Berlinben születtem és nőttem fel.

    Immár 25 éve, hogy csatlakoztam a Nyolc Boldogság Közösséghez. Nem volt azonban mindig világos, hogy egy ilyen utat válasszak. Ezt megelőzően  tanultam, és egyértelmű prioritásaim voltak: a sport és a testmozgás.

    12 éves koromban kezdtem el BMX crossozni. Tiszta adrenalint ad! Számomra ez több volt, mint egy hobbi. Ez volt az életem. Minden időmet a kerékpáron töltöttem, minden pénzemet és energiámat befektetve. A verseny az elismerés forrása lett számomra. Ragyognom kellett.

    De mindez azért volt, hogy megnyerjünk egy kis fémkupát, és hogy a verseny után megünnepeljük azt. De ezek a pillanatok múlékonyak.

    Sokkal később jöttem rá, hogy állandóan a teljesítményre törekszem. Mindent, ami nem ezt az eszményt szolgálta, megvetettem. Fokozatosan és anélkül, hogy igazán tudatában lettem volna, elvesztettem az élet értelmét, és egyre magányosabb lettem. Belülről még a családomat is elvesztettem.

    De Isten jó! Csodálatos körülmények között az Úr elvezetett a bosznia-hercegovinai Medjugorjéba. Ez egy Mária-kegyhely, amelyet zarándokok milliói látogatnak a világ minden tájáról. Ott hatalmas élményem volt az élő Istennel.

    Nagyon nehéz erről néhány szóban írni, de csak annyit mondhatok, hogy rájöttem önzőségemre és szívem hidegségére, ugyanakkor felfedeztem Isten kimondhatatlan szeretetét irántam. Ez az élmény teljesen megváltoztatott!

    Rendszeres imaéletet kezdtem. Közelebb hozott az egyház életéhez. Aztán csatlakoztam a Nyolc Boldogság Közösséghez, mert mély vágyat éreztem, hogy egész életemet az Úrnak szenteljem. Ott találtam meg a családomat. Találkoztam olyan testvérekkel, akik hasonló dolgokat tapasztaltak Istennel. Velük együtt járhattam, hogy szolgáljam az Urat és az egyházat.

    És az idő repül… mióta pap lettem, igyekszem megkeresni az elveszett bárányokat. Ahogyan az én tapasztalataim szerint is, szeretnék beszélni nekik a boldogságnak erről a mélységes forrásáról, amelyet minden ember keres.

    Ezért ne habozzatok kapcsolatba lépni Krisztussal, beszélni vele, megosztani vele kérdéseiteket, aggodalmaitokat, problémáitokat, sebeiteket. És mindenekelőtt kérjétek őt, hogy nyilvánítsa meg magát, és mutassa meg nektek nagy irgalmasságát irántatok.

    Johannes Maria atya

     

    továbbmenni

    témoignage de

    Fr. Olivier-Marie

    Originaire de St Germain-en-Laye, je suis le quatrième d’une fratrie de cinq enfants.

    De famille catholique pratiquante, j’ai vécu mon enfance et ma jeunesse dans une famille unie et aimante. Les activités qui me passionnaient étaient en particulier le scoutisme et le sport, surtout la voile en Bretagne. J’ai grandi paisiblement, sans gros soucis ni grandes questions, soutenu par quelques bons tuteurs : la famille, les amis et le scoutisme. Ma foi était toutefois superficielle, reçue comme un élément de mon éducation, parmi d’autres.

    A 21 ans, je suis parti trois ans à l’étranger pour finir mes études et travailler. Ce séjour, loin des miens, fut un déracinement, et s’est révélé difficile, et donc une étape forcée de maturation sur le plan personnel et spirituel. Et Dieu s’est bien servi de cela comme d’un tremplin.

    De retour en France, une parole inspirée, la rencontre providentielle avec un prêtre, un engagement caritatif auprès d’enfants handicapés… ont été autant de jalons de mon retour à Dieu. Jusqu’à l’étape décisive : ma participation à une retraite à la Communauté des Béatitudes.

    Au cours de ces quelques jours, j’ai vécu un retournement, un bouleversement intérieur, ce que l’on appelle une conversion. Ce qui ne me semblait jusque-là ni possible ni souhaitable est devenu pour moi, chemin de vie et de bonheur. Je recevais clairement l’appel à devenir prêtre. Cet appel avait retenti à la Communauté des Béatitudes avec une évidence étonnante. J’ai quitté Paris pour vivre une, puis deux années à la Communauté. Pour moi c’était clair : c’était là, car Dieu m’avait retrouvé et appelé là. J’y suis depuis seize ans et prêtre depuis maintenant six ans.

    Depuis le jour où cette certitude sereine m’a habité, je mesure que mon bonheur dépend de mon abandon total à Dieu. L’intuition reçue lors de cette courte retraite, il y a longtemps maintenant, se confirme à chaque instant : Dieu est fidèle et source d’une joie profonde.

    Quand Dieu appelle, c’est pour la Vie !

    Frère Olivier-Marie

    POUR ALLEZ PLUS LOIN

    tanúságtétel

    Olivier-Marie atya

    Eredetileg St Germain-en-Laye-ból származom, és öt gyermek közül a negyedik vagyok.

    Gyakorló katolikus családból származom, gyermek- és ifjúkoromban szoros és szeretetteljes családban éltem. Különösen érdekelt a cserkészet és a sport, a bretagne-i vitorlázás. Békésen nőttem fel, nagy gondok és kérdések nélkül, néhány jó támogatóval: a család, a barátok és a cserkészet. A hitem azonban felszínes volt, a nevelésem egyik elemeként kaptam, a többi között.

    21 évesen három évre külföldre mentem, hogy befejezzem a tanulmányaimat és dolgozzak. Ez a családomtól távoli tartózkodás gyökerestül felforgatott, és nehéznek bizonyult, ezért a személyes és lelki érés kényszerű szakasza volt. És Isten jól használta ezt ugródeszkaként.

    Visszatérve Franciaországba, egy ihletett szó, egy gondviselésszerű találkozás egy pappal, egy fogyatékos gyerekekkel végzett önkéntes munka… mind-mind mérföldkövek voltak az Istenhez való visszatérésemben. Egészen a döntő lépésig: a részvételem egy lelkigyakorlaton a Nyolc Boldogság Közösségben.

    Abban a néhány napban megtapasztaltam egy fordulatot, egy belső felfordulást, amit mi megtérésnek nevezünk. Ami addig sem lehetségesnek, sem kívánatosnak nem tűnt, számomra az élet és a boldogság útja lett. Egyértelműen megkaptam az elhívást, hogy pap legyek. Ez a meghívás megdöbbentő világossággal hangzott el a Nyolc Boldogság Közösségben. Elhagytam Párizst, hogy egy, majd két évig a Közösségben éltem. Számomra egyértelmű volt: azért voltam ott, mert Isten rám talált  és hívott oda. Tizenhat éve vagyok ott, és hat éve vagyok pap.

    Attól a naptól kezdve, hogy ez a derűs bizonyosság bennem lakozott, tudatában vagyok annak, hogy boldogságom az Istennek való teljes átadásomtól függ. Az intuíció, amit azon a rövid lelkigyakorlaton kaptam, hosszú idővel ezelőtt, minden pillanatban megerősítést nyer: Isten hűséges és mélységes öröm forrása.

    Amikor Isten hív, az az Életért van!

    Olivier-Marie atya

    továbbmenni

    témoignage de

    Fr. Pierre-Marie

    Né à la fin de la guerre 39-45, dans une famille chrétienne, j’ai toujours désiré être missionnaire. Au petit séminaire, j’ai rencontré un Père blanc (missionnaire d’Afrique). Ce qui m’a attiré vers eux, c’est qu’« ils priaient et mangeaient ensemble », disaient déjà les martyrs de l’Ouganda : la mission en vie communautaire, pour témoigner du « voyez comme ils s’aiment ». J’ai été ordonné prêtre en 1974 et envoyé en mission dans le désert du Sahara. Au moment où la mission était mise en cause, j’ai fait l’expérience de l’Esprit Saint. Alors, avec d’autres Pères Blancs, nous avons fondé une petite fraternité de moines-missionnaires. Ce fut le début d’une expérience enthousiasmante : de nouveaux convertis, venus de l’islam, rencontraient le Christ, tandis que certains musulmans se retrouvaient autour de fr. Christian de Chergé et l’un de nous à Tibhirine, dans le lien de la Paix. Cette expérience n’a pu se poursuivre en Algérie, ni même comme Père Blanc. L’évêque qui nous accueilla, le Bx Mgr Pierre Claverie, nous accompagna alors jusqu’au Lion de Juda et l’Agneau immolé.

    Nous y sommes restés, car nous y avons trouvé la prière, la vie liturgique, une vie communautaire dans la simplicité et l’abandon. Et nous fûmes les deux premiers prêtres à rejoindre la Communauté ayant déjà une véritable expérience missionnaire.

    Aussi, la Communauté m’envoya, dès 1983, fonder au Liban, en pleine guerre, et par la suite dans bien d’autres pays et sur d’autres continents. Mon ministère est surtout marqué par la prédication à travers des retraites et de grandes évangélisations, la rencontre du monde musulman et l’accompagnement des convertis.

    Efforce-toi de saisir Celui qui t’a saisi (cf. Ph 3,12-14). « Ne ralentis pas ton élan, reste dans la ferveur de l’Esprit, sers le Seigneur » (cf. Rm, 12,11).

    Frère Pierre-Marie

    POUR ALLEZ PLUS LOIN

    tanúságtétel

    Pierre-Marie atya

    A második világháború végén keresztény családban születtem, és mindig is misszionárius akartam lenni. A kis szemináriumban találkoztam egy fehér atyával (afrikai misszionárius). Ami engem vonzott bennük, az az volt, hogy „együtt imádkoztak és együtt ettek”, ahogy az ugandai vértanúk mondták: a küldetés a közösségi életben, a tanúságtétel, hogy „lássuk, hogyan szeretik egymást”. 1974-ben szenteltek pappá és küldtek misszióba a Szahara sivatagba. Egy olyan időszakban, amikor a missziót kihívások érték, megtapasztaltam a Szentlelket. Aztán más fehér atyákkal együtt megalapítottuk a missziós szerzetesek kis testvériségét. Ez egy izgalmas élmény kezdete volt: az iszlámból újonnan megtértek találkoztak Krisztussal, míg néhány muszlim  testvérünk Christian de Chergé-vel és egyikünkkel Tibhirine-ben találkoztak, a béke kötelékében. Ez a tapasztalat nem folytatódhatott Algériában, még fehér atyaként sem. A minket fogadó püspök, Pierre Claverie püspök elkísért minket egy új Közösséghez, az akkori „Júda Oroszlánja és a Feláldozott Bárány Közösséghez”.

    Azért maradtunk ott, mert megtaláltuk az imádságot, a liturgikus életet, a közösségi életet az egyszerűségben és az ráhagyatkozásban. Mi voltunk az első két pap, akik csatlakoztak a Közösséghez és akiknek már volt valódi missziós tapasztalatuk.

    1983-ban a Közösség elküldött, hogy a háború közepén Libanonban alapítsak, majd számos más országba és kontinensre. Szolgálatomat mindenekelőtt a lelkigyakorlatokon és nagy evangelizációkban való prédikálás, a muszlim világgal való találkozás és a megtértek kísérése jellemzi.

    Törekedjetek megragadni Őt, aki megragadott benneteket (vö. Fil 3:12-14). „Ne lassítsatok, maradjatok a Lélek buzgóságában, szolgáljátok az Urat” (vö. Róm 12,11).

    Pierre-Marie atya

    továbbmenni

    Neuvaine

    DE L'AVENT

    / Trouvons notre refuge dans l'espérance

    / 9 Podcasts de 10 min

    visiter la page

    Mais pour commencer l'avent, découvrez notre calendrier de l'avent :

    Télécharger le calendrier de l'Avent