Testvérek és papok

Vietnámban születtem, egy négy gyermekes családban. Szüleimnek hála, vallásos nevelést kaptam. Rendszeresen jártam a plébániai hittanra, de soha nem gondoltam rá, hogy pap vagy szerzetes legyek. Csak érettségi után, 22 éves koromban merült fel bennem a kérdés, hogy mi lehet a hivatásom! Nem volt nagy hajlandóságom a tanulásra, így nem sikerült az egyetemi felvételim. A rákövetkező évben otthon maradtam a családomnál, hogy segítsek nekik a mezőgazdasági munkákban. Lehetőségem volt mindennap szentmisére menni, szolgálni a kórusban, hittant tartani a gyerekeknek, valamint elkísérni a plébánosomat az utazásaira.

Egy nap, az esti rózsafüzér-imádság után egy hitoktatónő odajött hozzám, és megkérdezte: „fiam, nem akarsz szerzetes lenni?”. Ez a kérdés egészen váratlanul ért, nem tudtam, mit válaszoljak. Bizonytalanul azt feleltem neki: „erre még sosem gondoltam”. Azt válaszolta: „akkor imádkozz, és én is imádkozni fogok érted”. Két olvasnivalót is adott nekem: az Egy lélek történeté-t Lisieux-i Szent Teréztől, és a Szent Damján életé-t, aki leprásokat ápolt Molokai szigetén.

Elkezdtem imádkozni és olvasni a könyveket. Sikerült lelkivezetőt is találnom. Három hónappal később úgy gondoltam, hogy szerzetes akarok lenni, hogy hasonlítsak Szent Terézhez és a szegényeket szolgáló Szent Damjánhoz. A papság akkor még nem foglalkoztatott. Tudni kell, hogy Vietnámban egyetemi diploma kell ahhoz, hogy valaki pap legyen – és ez elég távol állt tőlem.

Ebben az időben reggelente nagyon korán keltem, hogy részt vehessek a szentmisén – ami fél 5-kor kezdődött! Nagyon szeretem a szentmisét, főleg a szentbeszédet. Mivel a plébánosom elég idős volt, gyakran kihagyta a prédikációt. Ez nekem egyáltalán nem tetszett, és egy alkalommal így imádkoztam Istenhez: „Uram, ha papot csinálsz belőlem, én prédikálok helyette”. Így, egészen egyszerűen született meg bennem a vágy, hogy pap legyek. És ez az imádság meghallgatást nyert… 20 évvel később!

Mikor már megszületett bennem a vágy, hogy pap és szerzetes legyek, egy unokatestvérem segítségével találkoztam a Nyolc Boldogság Közösséggel Vietnámban. Amint megláttam a testvéreket és a nővéreket együtt, az ő örömüket és közös életüket, nagyon vonzóvá vált számomra. „Uram, ez az, amit élni akarok”. És íme: 1999. december 27-e óta vagyok a Közösség tagja. Ráadásul mint pap: a 20 évvel korábbi imádság meghallgattatott, és olyan papoknak is prédikálhatok, akik többé nem képesek prédikálni.

„Ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét!” – Akkor te miért ne? Csak higgy!

Alphonse-Marie testvér

Párizs mellett nőttem fel, egy öt gyermekes, hitét gyakorló katolikus családban. A gyermek- és ifjúkorom szeretetteljes közegben telt. Leginkább a cserkészetet és a sportot szerettem, főleg a vitorlázást Bretagne-ban. Zavartalanul nőttem fel, nagy gondok és nagy kérdések nélkül. Sokat köszönhetek a családomnak, a barátaimnak és a cserkészetnek. A hitem mindemellett felületes volt: tananyag, amit sok más mellett elsajátítottam.

21 éves koromban 3 évre külföldre mentem, hogy befejezzem a tanulmányaimat és dolgozzam. Nagyon nehéz volt számomra ez az időszak, távol a családomtól és a barátaimtól, gyökértelenül. Ugyanakkor nagyban segítette az emberi és lelki érlelődésemet, és így mintegy ugródeszkául szolgált Isten számára.

Miután visszatértem Franciaországba, több olyan esemény is történt velem, amelyek mérföldkövek lettek az Istenhez való visszatérésemben: egy ismeret-ige, egy pappal történt gondviselés-szerű találkozás, egy sérült gyerekek melletti szeretetszolgálatban való elköteleződés… végül pedig: a részvételem a Nyolc Boldogság Közösség egyik lelkigyakorlatán.

Azalatt a néhány nap alatt egy olyasfajta fordulatot, belső forradalmat éltem át, amit megtérésnek szokás hívni. Mindaz, ami addig nem tűnt sem lehetségesnek, sem kívánatosnak, most az élet és a boldogság útjává vált számomra. Világos hívást kaptam arra, hogy pap legyek. És meglepő bizonyossággal tudtam azt is, hogy a hívásom a Nyolc Boldogág Közösségbe szól. Eljöttem Párizsból, hogy egy, majd két évet a Közösségben éljek. Egyértelmű volt számomra: ez a helyem, mert Isten itt talált rám és itt hívott meg. 16 éve vagyok a Közösség tagja, és 6 éve vagyok pap.

Attól a naptól fogva, hogy átéltem ezt a csendes bizonyosságot, tudom, hogy a boldogságom az Istenre való ráhagyatkozásom mértékétől függ. Az a megérzés, amit az alatt a rövid lelkigyakorlat alatt kaptam (amióta már sok idő eltelt), minden pillanatban bebizonyosodik: Isten hűséges, és mélységes öröm forrása.

Amikor Isten hív, az Életre hív!

Olivier-Marie testvér

Szicíliából származom, és gyermekkorom óta őrült vágy élt a szívemben a boldogság iránt. De ahogy felnőttem, többé már nem kerestem Istent!  Lefoglalták a szívemet a tanulmányaim és a művészi karrierem építése. Az ingyenesség lendülete elhidegült bennem, átadta a helyét az individualizmus befolyásának. Másokkal való kapcsolataimat az önérdek határozta meg. Festményeim az önzés komorságát láttatták. Néha az volt a benyomásom, hogy „valami” lényegesről megfeledkeztem.

24 éves koromban volt egy nagyon fontos tapasztalatom: megéreztem Isten Szeretetének nagyságát. Tudtam, hogy megtaláltam életem drágagyöngyét, és anélkül, hogy kételkedtem volna hívásának értékében, hallgattam rá. Szívemben nagyon erős vágy élt, hogy Istennek szenteljem magam és pap legyek.

Palermóban találkoztam a Nyolc Boldogság Közösséggel, a Karizmatikus Megújulás egy imaestjén. Mélyen megragadott a „természetfölötti szépség”, ami az énekek, a liturgia, az imák és a testvérek örömén keresztül áradt felém. Néhány hónappal később a Közösség a saját falumba jött, hogy animáljon egy evangelizációs hetet. Nagy öröm volt számomra a testvérekkel és nővérekkel lenni, az ő boldogságuk, fényük sokat jelentett nekem. Ez a találkozás hozzásegített, hogy megtegyem a következő lépést: beléptem a Közösség szicíliai házába, Ericébe.

2017 májusában szenteltek pappá, és jelenleg a Noto-i házunkban szolgálok, a „Miasszonyunk, a Paradicsom Létrája” kegytemplom közelében.

Ami számomra igazán fontos: Isten Országának épülését szolgálni a Krisztussal való egység állandó keresése és a testvéri közösség által. Isten mindannyiunk üdvösségét és boldogságát akarja. Hogyha nagy vágy van benned a boldogságra, arra, hogy egészen úgy éld az életed, mint a szeretet gyönyörű kalandját, kövesd Krisztust és hagyd, hogy a Szentlélek vezessen a nyolc boldogság útján! Ne félj!

„Aki hív titeket, hűséges, tehát meg is valósítja.” (1Tessz 5,24)

Giuseppe Maria testvér

Vietnámban születtem, egy négy gyermekes családban. Szüleimnek hála, vallásos nevelést kaptam. Rendszeresen jártam a plébániai hittanra, de soha nem gondoltam rá, hogy pap vagy szerzetes legyek. Csak érettségi után, 22 éves koromban merült fel bennem a kérdés, hogy mi lehet a hivatásom! Nem volt nagy hajlandóságom a tanulásra, így nem sikerült az egyetemi felvételim. A rákövetkező évben otthon maradtam a családomnál, hogy segítsek nekik a mezőgazdasági munkákban. Lehetőségem volt mindennap szentmisére menni, szolgálni a kórusban, hittant tartani a gyerekeknek, valamint elkísérni a plébánosomat az utazásaira.

Egy nap, az esti rózsafüzér-imádság után egy hitoktatónő odajött hozzám, és megkérdezte: „fiam, nem akarsz szerzetes lenni?”. Ez a kérdés egészen váratlanul ért, nem tudtam, mit válaszoljak. Bizonytalanul azt feleltem neki: „erre még sosem gondoltam”. Azt válaszolta: „akkor imádkozz, és én is imádkozni fogok érted”. Két olvasnivalót is adott nekem: az Egy lélek történeté-t Lisieux-i Szent Teréztől, és a Szent Damján életé-t, aki leprásokat ápolt Molokai szigetén.

Elkezdtem imádkozni és olvasni a könyveket. Sikerült lelkivezetőt is találnom. Három hónappal később úgy gondoltam, hogy szerzetes akarok lenni, hogy hasonlítsak Szent Terézhez és a szegényeket szolgáló Szent Damjánhoz. A papság akkor még nem foglalkoztatott. Tudni kell, hogy Vietnámban egyetemi diploma kell ahhoz, hogy valaki pap legyen – és ez elég távol állt tőlem.

Ebben az időben reggelente nagyon korán keltem, hogy részt vehessek a szentmisén – ami fél 5-kor kezdődött! Nagyon szeretem a szentmisét, főleg a szentbeszédet. Mivel a plébánosom elég idős volt, gyakran kihagyta a prédikációt. Ez nekem egyáltalán nem tetszett, és egy alkalommal így imádkoztam Istenhez: „Uram, ha papot csinálsz belőlem, én prédikálok helyette”. Így, egészen egyszerűen született meg bennem a vágy, hogy pap legyek. És ez az imádság meghallgatást nyert… 20 évvel később!

Mikor már megszületett bennem a vágy, hogy pap és szerzetes legyek, egy unokatestvérem segítségével találkoztam a Nyolc Boldogság Közösséggel Vietnámban. Amint megláttam a testvéreket és a nővéreket együtt, az ő örömüket és közös életüket, nagyon vonzóvá vált számomra. „Uram, ez az, amit élni akarok”. És íme: 1999. december 27-e óta vagyok a Közösség tagja. Ráadásul mint pap: a 20 évvel korábbi imádság meghallgattatott, és olyan papoknak is prédikálhatok, akik többé nem képesek prédikálni.

„Ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét!” – Akkor te miért ne? Csak higgy!

Alphonse-Marie testvér